Darabjaim

Úristen, öregszem! Ez a felismerés már többször utolért, de sosem vettem tudomást róla úgy igazán, egészen addig, amíg maga a saját édesanyám nem közölte velem. Éppen bent ültem nála, amikor az osztályával a Lúdas Matyi című mesét nézte és én jobban nevettem a vicceken, mint a velem szemben ülő nebulók. Szóra nyitottam a számat, hogy ezen kiakadjak, amikor az egyik kisfiú vidáman jegyezte meg, hogy a mese grafikája merőben hasonlít a Vuk néven ismert rajzfilmre. Anya vidáman, kedves mosollyal az arcán válaszolt a tanítványának, hogy ez azért van, mert ugyanaz rajzolta a két mesét, sőt a Szaffi is ugyanabból a kézből származik. A kicsik elkerekedett szemmel néztek felénk és értetlenül kérdezték meg, hogy mi az a Szaffi. Ekkor ért az első mellkasomba nyilaló fájdalom és döbbenten néztem édesanyámra, miközben az a kérdés hagyta el a számat, hogy ugyan hogy lehet, hogy ők nem ismerik a Szaffit. Anya ekkor nagyokat pislogva rám nézett, majd a következőt mondta: -Ne viccelj, a Szaffi nagyon

Szóval eljött a nagy nap, Mától tizenhat vagy. Regéket is zenghetnék, De valószínűleg csak a szemed meresztgetnéd. Nem tudom, hogy példaképnek tekintesz-e, Sem azt, hogy mondod-e, hogy szeretsz, Amikor nem állok ott közvetlenül melletted. Hogy jó testvérek vagyunk-e? Tudja a rosseb, Az évek alatt téptük egymást szépen. És szánkat nem sűrűn hagyta el a szó: Szeretlek. Mindezek ellenére remélem, Nem félsz hozzám jönni segítséget kérve, S ha könnyed hullajtod, tudod, hogy én letörlöm majd serényen. Húzhatnám még sokáig, S koptathatnám tollamat sorokig, De csak azt akarom, hogy tudd: Te vagy, kire a legbüszkébb vagyok. Úgyhogy csak azt mondom: Nagyon Boldog Születésnapot!

Hogy mikor szerettem belé, Elég bizonytalan. Hogy miért szeretem, Pontosan magam sem tudtam. Már évek óta vonzott, Csak tagadtam. Az érzéseimet mélyen elnyomtam. Hogy ki ő nekem, Megfogalmazni nem tudtam. Barátnak hívtam, Miközben könnyeit törölve a karjaimba zártam. S testvérnek, Amikor biztonságát óvtam elszántan. Mit valóban éreztem, elzártam, A félelmeimre hallgattam. De az agyam, s a szívem összecsapott, És ekkor kezdődtek a bajok. Segítség kellett, hogy rájöjjek: A nevetését mért akarom csak magamnak önzően, És mért zavar, ha reggelente nem mellettem ébred. Aztán végre beismertem, Rájöttem, hogy mikor szerettem belé És megértettem, hogy miért tettem mindezt. Ezeket a sorokat azért jegyzem le, Hogy vele is megértessem: Mindig is szerettem, mert ő a tökéletes nekem.

Camila Cabello: I’m sitting in The Late Late Show’s studio, in front of James Corden and I’m watching him smile. He’s been smiling since the moment I arrived and he was smiling while he asked some questions about my career. I know him well, so I’m not surprised, but now I know that the interview is taking another turn. „Just one more question” he says and his smile becomes bigger. „I’m waiting” I giggle and I get very excited. „This question is about Shawn.” „About Shawn?” I raise my eyebrows curiously. „Yes, about Shawn. ” he nods. „Because, he just released his new song and the video for it, his new album is coming out in December, his movie is coming out in the next month, which I saw the trailer of, by the way. You are in the movie too and I think I can say that the whole world loves the two of you as a couple.” „Oh, thank you” I blush, a bit embarrassed. „It’s the truth” he says and the audience starts clapping. „So, the question is: If you could descr

Azok, akik ismernek és olvassák a blogot, tudják, hogy nem szoktam politizálni - nem is szeretek - , és a blogom sem azért jött létre, de ez most kikívánkozik.  Előre elnézést kérek. Többször említettem már a koromat és az sem titok, hogy most vagyok végzős a gimnáziumban. Mindannyian tudjuk, hogy mivel jár ez: érettségi és szalagavató. Most az utóbbiról szeretnék egy pár szót említeni.  Eleinte nem akartam táncolni, mivel saját bevallásom szerint nem tudok, így féltem volna az osztályom előtt, és velük szerepelni, de rávettek, hogy vállaljam be, mert jó buli lesz. Végül megtettem. Azt mondtam, hogy egyszer élünk és csináljuk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen időszak jön majd a nyakunkba és meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg le kell mondanunk róla. Nem vagyok az a típusú lány, aki hisztizik, ha letörik a körme és mindenképp habos-babos ruhában akar szerepelni. (Szerepelni sem szeretek.) De azért bennem van a nő, aki mégiscsak szeret díszes ruhákat próbálgatni. Mégcsak nem is se

Eljött az idő, Meggyónom vétkem. A gondolatot, Amit tán kimondani is félek. Elé lépek, s visszaemlékezem az éjre, Amit karjaiban töltöttem remélve, Hogy sosem virrad új reggelre. Ami történt, nem terveztem előre, Ahogy őt sem terveztem életembe. Nem értettem, mit súgott szívem, S amit sejtettem, inkább elfeledtem. De tagadni nem lehet a végtelenbe, Szóval most kék szemébe nézek, Belepillantok a lelkébe. S most már értem, Mi egyetlen vétkem: Belé szerettem észrevétlen.

Ugyan öregszem, ahogy telnek az évek, Talán már a mese sem olyan, mint régen. Más a témánk, s másképp látom az életet, De van, amin az esztendők sem vétenek. A könnyeim is jobban égetnek, Ha összeveszem veled, De a nevetésem is hangosabb, Ha veled együtt nevethetek. A karjaid ölelése egy nehéz nap elteltével, Még mindig az otthon nékem. Lehet, hogy ritkábban mondom, hogy szeretlek, Bár igyekszem ezt nem elfeledtetni veled. Azt is szeretném, hogy megjegyezd: Szükségem van rád attólmég, mert cseperedem.

Ki vagy te?  Hol látod magad pár év múlva? Mik a terveid a jövőben? Mik jellemeznek téged? Milyennek gondolod magad? Mik a céljaid? Ezeket a kérdéséket oly' sokszor tették már fel nekem az évek során és ahogy egyre közelebb kerülünk az érettségihez, annál gyakrabban teszik fel újra és újra. De szerintem hiába tudok válaszolni ezekre, nem adja vissza, hogy ki vagyok igazából. Tulajdonképpen csak egy felszínes képet ad rólam arról, hogy jelenleg milyen lehetek, de az, hogy valójában milyen vagyok, csak akkor derül ki, ha kicsit komolyabban beszélgetünk. Talán egy jó beszélgetés sem mutatja meg az igazi énem, csak azt, hogy jelen pillanatban ki vagyok.  És, hogy a felszín alatt én mit rejtek? Ugyan csak tizennyolc éves vagyok, így valószínűleg nagy dalokat nem tudnék zengeni, de egy pici dallamot mutathatok abból, aki bennem rejlik. Én vagyok az a lány, aki az iskolában a második sorban ül az ablak melletti padban.  Aki imádja az irodalom, a történelem és etika órákat, de szívesen tan

Felkelek, s meghallom a madárcsicsergést, amiről tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg. A laptopom az ölembe véve nézem meg, hogy írtak-e a csoportba, amibe a sérülésem óta vagyok benne. Régen nem hittem ebben, de tényleg segítünk egymásnak és segítenek nekem. A depresszióból sikerült kihúzniuk és azóta mindent másképp látok és máshogy állok a dolgokhoz és az emberekhez egyaránt. Mint mindig, most is meglátom az új posztokat. Az egyik lány, aki autóbalesetben elvesztette a lábát a reggelijét fotózta le, ahogy a napsütésben, a párjával fogyasztja el, miközben beszámolt arról, hogy mennyire hálás, hogy ezt láthatja és megteheti. Egy másik tag, egy fiú, aki szívbeteg a reggeli túráját osztotta meg velünk, s elmesélte milyen volt neki ez betegként. A másik lány, akihez a legközelebb kerültem a csoportból és ideiglenes bénulással küzd, azt meséli el, hogy ma sikerült megtennie tíz lépést a gyógytornáján. Egy csomó újabb poszt fogad apróbb dolgokról is, mint a virágok szépsége, vagy a napl

Sokszor használjuk a mondást, miszerint a kor csak egy szám és nem feltétlenül fontos. Én egy darabig nem igazán tudtam, hogy ennek a kijelentésnek mennyire igaza van. Kicsiként utáltam, hogy a velem egykorúakat az ismerőseim másképp kezelnek, mint engem. Nagyon zavart, hogy az ugyanolyan tíz évest a szüleim barátai mért kezelik idősebbként, mint engem. Hiszen ugyanakkor születtem, mint ő. Vagyok olyan érett-egyes esetekben még érettebb is-, mint ő. Mivel a születési évünk megegyezik, így csak hónapok lehetnek köztünk.  Akkor mégis mért olyan nekik, mintha én kisebb lennék? Miért beszélgetnek vele komolyabban, mint velem? - Tettem fel sokszor a kérdéseket magamban, de sosem mertem hangosan is kimondani ezeket. Viszont nem is olyan régen megtapasztaltam magamon is, hogy ugyanezt teszem a szeretteimmel. Rá kellett jönnöm, hogy a közeli ismerőseinknek, akik ismernek kicsi korom óta, vagy a családtagjaimnak, akik látnak felnőni, a korom tényleg csak egy szám. Igen, tudják, hogy már tizenny

A "Ha nem tudsz mondani egy jó szót, akkor inkább ne is mondj semmit." kijelentés elég gyakori. Használjuk a mindennapjainkban egy bugyuta megjegyzés után, vagy egy negatív kijelentés előtt.  De tényleg jó, ha lenyeljük a békát és inkább nem mondunk semmit? Tudom, hogy tizennyolc évesen az, hogy vannak tapasztalataim, elég viccesen hangzik mások számára, de én meg ezt találom nevetségesnek. Az, hogy fiatal vagyok nem azt jelenti, hogy nem élek át naponta nehézségeket és nincsenek akadályok, amikkel meg kell küzdenem. A csendben maradás is egy ilyen akadály. Sok ember szerepelt már az életemben és sokszor maradtam csendben, amikor ordítani tudtam volna. Túl sokszor.  Én általában adok a szeretteim véleményére. Sőt, sokszor olyanokéra is, akikére nem kéne és ebből adódóan rengetegszer félek is mások véleményétől és stresszelek rá a dolgokra. Ez mind él az iskolában, az edzéseken, vagy a magánéletemben. Régen az írásaimat sem mertem megmutatni az ismerőseimnek, mert felmerült be

Az óra kattogása betölti a kis terem néma területét én pedig minden egyes másodpercben vetek rá egy pillantást. Annyira utálom ezeket a hülye teszteket. Mindig is utáltam. Fogalmam sincs, hogy minek csináltatnak ilyeneket, amikor szinte senki sem veszi komolyan. Mióta a sulinkba idejött az új pszichológus, azóta minden hónapban legalább egy tesztet végeztetnek velünk, de én nem értem, hogy minek. Ráadásul semmi kedvem nincs ahhoz, hogy valami vadidegen a fejemben kutasson és belelessen a lelkivilágomba. Az csak rám tartozik és azokra, akiket beavatok. -Miss. Martin-szakít ki a gondolatmenetemből az iskolapszichológus.-Mit lát ebben?-Tartja a tintapacákkal teli lapot elém. Már vagy az ötödik ilyet nyomja az orrom elé és én eddig nagyon figyeltem, hogy csak pozitív dolgot mondjak, nehogy tovább tartsanak bent, de csak nem akar elengedni. Meredek a rózsaszín foltokra, majd újabb pillantást vetek az órára. Legalább a kémiát lekésem.  Beharapom az alsó ajkam, miközben azon gondolkozom, h

Nem sokszor szoktam eljárni Noellel bulizni, mivel ő az osztályunk közkedvelt tagja, én viszont kevésbé és semmi kedvem nem szokott lenni ahhoz, hogy én a kispadról figyeljem, ahogy ő jól érzi magát, szarik a fejemre és iszik. Ma mégis sikerült elrángatnia ide, de fogalmam sincs, hogy igazából minek vagyok itt, ugyanis alig áll velem szóba. Pont most, amikor a kapcsolatunk elég nehéz időszakot él meg. Konkrétan az elmúlt hetekben többet sírtam miatta, mint nem. De eljöttem, mert megkért rá és nem szeretnén, ha én lennék a barátnő, aki nem hajlandó sehova se menni a barátjával. Viszont mióta itt vagyunk, többet beszéltem Bencével,-a legjobb fiú barátommal-mint vele. -Hát itt vagy Bébi-karol át Noel, amikor épp feltűnik mellettem.-Trixi és Dominik megvádoltak, hogy nem ismerlek eléggé és ők jobb páros, mint mi. -És?-Vonom össze a szemöldököm értetlenül. -Kihívtak minket egy játékra és kellesz oda. -Nincs kedvem hozzá-veszem elő a mobilom, hogy válaszoljak Bencének, aki épp azt kérdez

Miközben ülök a buszon, a fülemben Shawn Mendes, One Direction, Camila Cabello és 5SOS váltják egymást és nézem az elsuhanó tájat a könnyek csak nem akarnak elapadni. Ironikus, hogy én, akit az iskola csak a suli rideg picsájának tart most azért sír, mert nincs mellette senki. Vicces, mert ezeket a jelzőket úgy kaptam, hogy mégcsak nem is próbáltak megismerni és most még a családomat is elveszítettem. Se család, se barátok. Talán el kéne költöznöm és soha vissza nem néznem. Elvégre nincs senki, aki visszatarthatna, vagy vissza akarna fogni és most itt ülve a buszon veszem csak igazán észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli más a saját nyomorukon kívül. Nem magamról beszélek, ahogy tizennyolc éves létemre itt zokogok a járművön és mégcsak rám sem néznek. Nem. Ez a legkevesebb. Most beszélek a beteg kisfiúról, aki az anyukájába kapaszkodva sír, hogy nem tud leülni a busz elején. Vagy a lányról mellettük, akinek a kezén kötés van és a nyakamat teszem rá, hogy nem zúzódás miatt, han

Lennék a napsugár, mely bőröd érinti. Lennék a szél, mely táncra hívja fürtjeid. Lennék a víz, mely tested szeli fürdésnél. Lennék a párnád, melyre éjjel hajtod fejed. Lennék a takaró, mely megvéd, ha reszketsz. Lennék a kéz, melyet szorítasz, ha félsz. Lennék a fény, melyért reggel felkélsz. Lennék a dallam, mely rémálmodat űzi. Lennék a kendő, mely könnyeid törli. Lennék a poén, mely kacagásod kelti. Lennék a kar, melybe rossz napjaidon bújsz. S lennék ő, az első és egyetlen, kihez minden nap mosolyogva futsz.

Szeretném tudni, hogy gondolsz-e rám akkor is, Amikor két különböző helyen fekszünk? Hogy mosolyt csal-e arcodra, ha eszedbe jut pár közös percünk? Hogy, ha meglátsz egy képet, melyen szereplem, lemented, Vagy csak megjegyzed, hogy jó lett? Hogy visszaolvasod-e még a beszélgetéseinket? És, ha igen, akkor megdobban-e a szíved? Érdekel az is, hogy elképzeled-e, hogy melletted fekszem? Ha lehunyod a szemed, álmodsz-e velem? Hogy ha külön vagyunk reméled, hogy minden rendben van-e velem? Hogy számít-e az ölelésem? Egyszerűen szeretném tudni, hogy fontos vagyok-e neked?

Nem rég elkezdtem olvasni egy kezdő írótársam történetét, amely arra alapszik, hogy valahol mind gyilkosok vagyunk. Tudom mit gondolnak most azok, akik ezt olvassák..."Na már megint a fiatalok képzelete szaladt el."; "Ugyan, hogy lehetnénk mind gyilkosok? Én nem bántok senkit."; "Mégis milyen feltételezés ez?" De ez most nem is az a gyilkosság, amit kézzel, vagy egyéb eszközökkel követünk el. Ez a lélek bántása és ölése. Sokszor nem direkt követjük el, észre sem vesszük, mert nem úgy szánjuk. Egyetlen szó elég ahhoz, hogy megöljük egy adott személynek a lelkének egy részét. Egy darabot belőle, amitől sosem lesz már olyan, mint régen és mi mégcsak nem is sejtjük. Ezt a témát már érintettem, hogy a szavaknak mekkora súlya és ereje van, és, hogy mennyiszer használjuk rosszra ezt az erőt akaratunkon kívül is. Viszont arra soha, senki nem gondol, hogy a csend milyen képességekkel bír. Most biztos jön a második hulláma annak, hogy mégis mi bajom van és mire akar

Az ideál? Mi értelme, ha szívünk valami másra vár? A fellángolás? A pillanatnyi vágy, mely később a feledés bugyraiba száll. A szívdobbanás? Egyetlen pillanat, ami olykor többet mondd minden szónál. A pillantás? Egy mozdulat, amely néha jobban csillog ezer csillagnál. A mosolygás? Egy gesztus, ami sokszor fényesebb a Napnál. A szerelem? Az érzés, ami sokszor megannyi könnyel jár. Az érintés? A finomság, mely legtöbbször maga a megnyugvás. A vágyakozás? A kín, mely tovaszáll, ha a tulajdonoddá vált. Az álom? A törékeny világ, ami oly' könnyen tovaszáll. S az érzelmek? A kis démonok és angyalok, melyek folyton kergetőznek.

Lydia a meleg ellen a feje fölé tartott esernyő mögül figyelte a cseresznyevirágok hullását, miközben magában visszaemlékezett a napra, amikor a régi sérelmek elől Japánba költözött, hogy új életet kezdjen. Amikor megvette itteni lakását, elmondhatatlanul félt az új országtól és nyelvtől, de minden egyes gondolatát, ami a félelem ölelése felé lökte azzal csitította el, hogy nincs mit veszítenije. Az a lány, aki anno Los Angeles utcáin boldogan rohant hazafelé a vőlegényéhez a kezében egy ultrahang képpel a pocakjában növő gyermekükről, már nem élt. Elsüllyedt abban a tengerben, amiben a baleset jéghegye taszította, mikor elvette tőle a párját és még meg nem született gyermekét. Nem volt mit veszítenie, amikor teljesen új és idegen helyre költözött, testében egy olyan lélekkel, ami csak árnyéka volt régi énjének. És akkor, amikor figyelte, hogy a rózsaszín virágok hogy hullanak a fáról, miközben az eprét eszegette és a tájat festette, úgy érezte, hogy jól tette, mikor elhagyta régi lak

"Diáknak lenni nehéz!" Ez a mondat a keresztanyám száját hagyta el, amikor kitárgyaltuk az adott hét eseményeit. Fejben már rá is vágtam egy "üdv a világomban" kijelentést, de kíváncsi lettem, hogy mégis mi történt, ami miatt azt magyarázza nekem, hogy mennyire nehéz tanulónak lenni. Amikor megkérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy úgy gondolja, hogy nem egyszerű bent ülni az iskolapadban, elmesélte, hogy segít az unokaöcsémnek a tanulásban és házi feladatokban, de olyan mennyiségeket kap akkor is, amikor dolgozatot ír, hogy azt embertelennek találja. Azt is megtudtam, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy nem tudom követni, hogy mit, kinek, mikorra és hogyan kell feltölteni. Mivel nekem van lehetőségem a másik oldalt is látni, így próbálok nem teljesen negatívan állni a tanári oldalhoz, de szeretném megjegyezni, hogy ugyanolyan nehéz nekünk megtanulni ezt a rendszert kezelni, mint nekik. Lehet, hogy ez meglepő, mert mi már elvileg ez a generáció vagyunk, de nem én vag

Oly' sokáig dobogott érted a szívem, De mind hiába, ha tied nem értem tette ezt. Mégis megköszönöm azt az időt, amit tőled kaptam, S az érzést, amit addig még sosem tapasztaltam. Most mégis búcsút intek, hogy már ne fájjon. A nap már nem miattad ragyog fényesen számomra, S innentől nem neked öltözöm majd fel. Ha éneklek, azt nem neked szánom, S a romantikus filmek sem rólad szólnak majd a fejemben. Többet nem zavar, ha mással látlak És nem fáj, ha rád gondolok néhány pillanatban. Ha veled álmodom és felkelek, nincs utánad hiányom, S mikor hozzám beszélsz, a mellkasom nem szorongatja nyomás a hangodtól sem. Már a gyomromban sincsenek pillangók, ha karjaid körém zárod. Illatod még magamba szívom, s eltartalékolom, Miközben barátságod bizalmának menedékében állok. Annyi könny, mely érted hullott és te sosem tudod meg. Megannyi idézet, miket tudat alatt neked küldtem. Bizsergő bőr és megállíthatatlan mosolygás, egyetlen érintésedtől, Mindez csak a múlt emléke már

Már gyerekkorunkban előjön az a kifejezés, hogy kötelező. Ha otthon nem is, de az iskolában biztosan, amikor megkapjuk az első elolvasni való könyvet, hogy olvasónaplót írjunk belőle, vagy később dolgozatot az adott olvasmányból. De vicces, hogy mennyit számít az, hogy előtte van az a kis szócska, s, hogy egyetlen szónak mekkora súlya van valójában. Régen, amikor kiadták az első ilyen kötelező olvasmányt, a legtöbb osztálytársam kiakadt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én az összeset szívesen fogadtam, de erre az édesanyám mindig azt mondta, hogy csak azért nem akarjuk elolvasni, mert muszáj. Én akkor ezt túlzásnak gondoltam. Hiszen az csak egy szócska, ugyan mért bírna olyan varázserővel, hogy az emberek teljesen az ellentettjét akarják csinálni? De aztán ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg így működik és minannyiunkra hat, még a legerősebb és leghatározottabb emberekre is. Az olvasmányok tökéletesen bemutatják ezt. Magamon is tapasztalom, hogy most, hogy nem musz

Itt van Amerika Kiskoromban imádtam az amerikai filmeket. Azokat, amikben voltak ma már feleslegesnek tűnő dalok és táncok és én persze kívülről tudtam, sőt tudom őket mai napig mindet. A szüleim pedig türelmesen nézték meg velem újra és újra. Valahogy sosem tudtam megunni őket, de minden alkalommal volt valami, amit nem értettem. Azok a tipikus menzás jelenetek, amikor az emberek külön asztalokhoz ültek és nem ehettek akárkivel. Annyira butaságnak és logikátlannak tűnt. A szőke lány mért ne ehetne a barna könyvmollyal? Vagy a kosárcsapat kapitánya mért nem beszélgethetett ebéd közben a zeneszakosokkal? Azt hittem, hogy ez csak film. És csak a történet kedveért csinálják. Hiszen a végén mind boldogan énekeltek együtt és akkor már nem számított, hogy ki milyen szakra jár, vagy mi érdekli. Aztán a gimibe kerülve arcon csapott a valóság: tényleg így működnek a dolgok és nemcsak Amerikában. A különbség köztünk és köztük az az, hogy nálunk nincsenek felesleges dalbetétek, sem közös tán

Várlak  Várlak, hol a föld és az ég összér. Ahol nem létezik idő és tér. Ahol az egyetlen lét az örök gyermek év. Ahol a kezed fogom, ha elesnél. Ahol az örök robaj a csend, mely betakar, ha veszély közeleg. Ahol ha lenéznél gyönyörű arcod visszanéz. Ahol a könnyek nem elveszettek, hanem otthonra lelnek. Ahol a napfény sok kis tündér. Ahol a föld bársony, mégis kemény. S ahol az ég, mely talpadhoz ér, fodrozódva jelzi gyermekei létét. Ott várlak, mikor az első gyertya fénye felgyúl legnagyobb csillagként bearanyozva világunk lelkét.

Temetésen Itt állok. Minden fekete. Mindenki feketében sétál és sír. Én is sírok. Könnyek folynak a szememből megállás nélkül, mióta megtudtam... Nem fogtam fel. Képtelen vagyok elengedni. Nem lehet így vége. Mióta elment az idő is sötét. Az eső szakad, mintha az is gyászolna, s a nap meg sem próbál áttörni a fekete felhőkön. Három napja még egymás karjaiban leltünk nyugalomra estére, hogy aztán reggel az ő látványára keljek. És most hol van? Mellettem egy urnában, porként. Nem látom többé a mosolyát, a csillogó szemeit. Nem érezhetem többé az illatát, nem érinthetem többet, nem érezhetem az ajkát. Egy apró pillantást vetek a tömegre. Az édesanyja Eve édesapjára borulva zokog. A huga a bátyja ölelésébe zárkózva zokog, a fiú pedig sírva tartja apját is a karjaiban. Tovább nem is bírom nézni az embereket. Megköszörülöm a torkom, majd elkezdem mondani: -Annyiszor átgondoltam mit mondjak, de azt hiszem felesleges volt. Nem volt értelme felírni lapokra és Eve sem örülne neki. Ő nem olya