Darabjaim

Sokszor használjuk a mondást, miszerint a kor csak egy szám és nem feltétlenül fontos. Én egy darabig nem igazán tudtam, hogy ennek a kijelentésnek mennyire igaza van. Kicsiként utáltam, hogy a velem egykorúakat az ismerőseim másképp kezelnek, mint engem. Nagyon zavart, hogy az ugyanolyan tíz évest a szüleim barátai mért kezelik idősebbként, mint engem. Hiszen ugyanakkor születtem, mint ő. Vagyok olyan érett-egyes esetekben még érettebb is-, mint ő. Mivel a születési évünk megegyezik, így csak hónapok lehetnek köztünk.  Akkor mégis mért olyan nekik, mintha én kisebb lennék? Miért beszélgetnek vele komolyabban, mint velem? - Tettem fel sokszor a kérdéseket magamban, de sosem mertem hangosan is kimondani ezeket. Viszont nem is olyan régen megtapasztaltam magamon is, hogy ugyanezt teszem a szeretteimmel. Rá kellett jönnöm, hogy a közeli ismerőseinknek, akik ismernek kicsi korom óta, vagy a családtagjaimnak, akik látnak felnőni, a korom tényleg csak egy szám. Igen, tudják, hogy már tiz...

A "Ha nem tudsz mondani egy jó szót, akkor inkább ne is mondj semmit." kijelentés elég gyakori. Használjuk a mindennapjainkban egy bugyuta megjegyzés után, vagy egy negatív kijelentés előtt.  De tényleg jó, ha lenyeljük a békát és inkább nem mondunk semmit? Tudom, hogy tizennyolc évesen az, hogy vannak tapasztalataim, elég viccesen hangzik mások számára, de én meg ezt találom nevetségesnek. Az, hogy fiatal vagyok nem azt jelenti, hogy nem élek át naponta nehézségeket és nincsenek akadályok, amikkel meg kell küzdenem. A csendben maradás is egy ilyen akadály. Sok ember szerepelt már az életemben és sokszor maradtam csendben, amikor ordítani tudtam volna. Túl sokszor.  Én általában adok a szeretteim véleményére. Sőt, sokszor olyanokéra is, akikére nem kéne és ebből adódóan rengetegszer félek is mások véleményétől és stresszelek rá a dolgokra. Ez mind él az iskolában, az edzéseken, vagy a magánéletemben. Régen az írásaimat sem mertem megmutatni az ismerőseimnek, mert felmerült be...

Az óra kattogása betölti a kis terem néma területét én pedig minden egyes másodpercben vetek rá egy pillantást. Annyira utálom ezeket a hülye teszteket. Mindig is utáltam. Fogalmam sincs, hogy minek csináltatnak ilyeneket, amikor szinte senki sem veszi komolyan. Mióta a sulinkba idejött az új pszichológus, azóta minden hónapban legalább egy tesztet végeztetnek velünk, de én nem értem, hogy minek. Ráadásul semmi kedvem nincs ahhoz, hogy valami vadidegen a fejemben kutasson és belelessen a lelkivilágomba. Az csak rám tartozik és azokra, akiket beavatok. -Miss. Martin-szakít ki a gondolatmenetemből az iskolapszichológus.-Mit lát ebben?-Tartja a tintapacákkal teli lapot elém. Már vagy az ötödik ilyet nyomja az orrom elé és én eddig nagyon figyeltem, hogy csak pozitív dolgot mondjak, nehogy tovább tartsanak bent, de csak nem akar elengedni. Meredek a rózsaszín foltokra, majd újabb pillantást vetek az órára. Legalább a kémiát lekésem.  Beharapom az alsó ajkam, miközben azon gondolkozo...

Nem sokszor szoktam eljárni Noellel bulizni, mivel ő az osztályunk közkedvelt tagja, én viszont kevésbé és semmi kedvem nem szokott lenni ahhoz, hogy én a kispadról figyeljem, ahogy ő jól érzi magát, szarik a fejemre és iszik. Ma mégis sikerült elrángatnia ide, de fogalmam sincs, hogy igazából minek vagyok itt, ugyanis alig áll velem szóba. Pont most, amikor a kapcsolatunk elég nehéz időszakot él meg. Konkrétan az elmúlt hetekben többet sírtam miatta, mint nem. De eljöttem, mert megkért rá és nem szeretnén, ha én lennék a barátnő, aki nem hajlandó sehova se menni a barátjával. Viszont mióta itt vagyunk, többet beszéltem Bencével,-a legjobb fiú barátommal-mint vele. -Hát itt vagy Bébi-karol át Noel, amikor épp feltűnik mellettem.-Trixi és Dominik megvádoltak, hogy nem ismerlek eléggé és ők jobb páros, mint mi. -És?-Vonom össze a szemöldököm értetlenül. -Kihívtak minket egy játékra és kellesz oda. -Nincs kedvem hozzá-veszem elő a mobilom, hogy válaszoljak Bencének, aki épp azt kérdez...