Darabjaim

Hosszú idő óta először szembejöttél velem. Lesokkolódtam, nem tudtam, mit tegyek. Elöntött millió meg egy érzelem. Harag, mi felvillant bennem. Vágy, mi karjaidba lökne. Könnyek, mik égették szemem. Öröm, Hogy még egyszer szemedbe nézhetek. Remény, hogy megszólítasz engem. Dac, hogy távol maradjak tőled. Emlékek, mik lepörögtek előttem. Fájdalom, mi megsebezte szívem. Melegség, mert mosolyt küldtél nekem. Keserűség, mert még van hatalmad felettem. Csalódottság, mert lezárást megint nem kaptam tőled. Sorsszerűség mindez? Talán nevezhetjük ennek. Ismétlés viszont egyszerre remélem és nem, hogy lesz.

Sötét van, s te mellettem fekszel, Fölém hajolsz, ajkaid megízlelem. Csókod édes, megrészegít, Tested melegen beterít. Érintésed forró, szinte perzsel, Nevetésed mámorítón számra leheled. Lelked teljesen magába szív, Együtt dobban két külön szív. Simítasz gyöngéden, Szinte beleremeg testem. Pillantásod mélyen felhevít, Kezed erősen magadhoz szorít. Felébredek hirtelen, s egyedül fekszem, Szólítalak, de nem felelsz nekem. Vágyálom, mi elcsábított, S édesen hozzád hívott. Veled vagyok, kedves, Bár te talán nem is sejted. Összeköt minket az álom, Emléked, mit mélyen szívembe zárok. Legördül arcomon egy könnycsepp, Felemészt, hogy nem lehetsz velem. A sötétben még kínzóbb a fájdalom, De halkan tűröm belső harcom. Magam elé képzelem mosolyod, Karjaim testem köré fonom. S ha már nem vagy itt mellettem, Majd magamat ölelem Te helyetted.