Darabjaim

Azt kérdezik, miért vagyok boldogtalan. A kérdésben nincs rossz szándék, csak aggodalom. Én mégsem tudok mást tenni, csak mosolyogni, Hiszen hogy tudnék erre válaszolni? Hogy mondjam el, mi az, ami bennem folyik? Azt hiszem majd most megpróbálom... Nem kell, hogy aggódj, hisz nem boldogtalan vagyok, Csak néha magányos. De ez sem mindig baj,  Hiszen van, hogy pont erre vágyom. Néha jobb szeretek a sarokban ülni, kettőt nem szólni, A fejemből kifelé nézni és csak a napomon filózni. Vagy a takaróm alá bebújni, És csendben írni, olvasni. De azért nem lenne rossz, ha nem ilyen lenne minden napom. Ha lenne, akinek kezét megfoghatom. Ha nem csak a lapokról tudnám, milyen, amikor mosolyom boldoggá tesz, S ha lenne, aki engem boldoggá tenne. Nem vagyok én naiv, A szőke herceg, fehér lovon mese már rég nem hív. De a kliséket sem szeretem. "Akkor jön, amikor nem számítasz rá!" "Hidd el, te csodás vagy, nem veled van a baj!" "Az mégis hogy lehet, hogy pont te nem találod a...

Hajad bronzba borul már, Álmaid hosszabbak tán, Ébrenléteid rövidülnek hát. Arcod még ragyog, Mosolyod meleget sugároz, Ahogy lassan rám vigyorogsz. Könnyeid hűlnek, De még kellemesek, Ahogy simogatják testemet. A búcsú nehezen megy, Nem állok még készen, Hogy elengedjem kezedet. Szívem fájón sajog, Mert tudom, hogy Egy darabig veled nem találkozom. Emlékeim veled belevésem magamba, Könnyeim elrejtem mosolyogva, S lassan ráhajolok ajkadra. Halkan búcsúzom tőled hát: Ég veled, nyár! Köszönöm, hogy itt voltál!

Anyu! Milyen érzés a szerelem? Egy nap, Én is megtapasztalom mindezt? Lesz, akit szeretek És ő viszont szeret engem? Néznek majd rám úgy, Ahogy apuval egymásra ti néztek? Táncolhatok majd én is önfeledten, Ahogy ti teszitek mindezt? Lesz, aki bánatomat  Rajtatok kívül elűzi? És olyan, Aki könnyeim kitartón letörli? Lesz, akihez bújhatok, Ha ti nem vagytok jelen? És olyan, ki mosolyogva csókol, Ahogy apu csókol téged? Lesz-e olyan szerelmem,  Mint a tiétek? Nekem is hevesebben dobog majd a szívem, Ha megtapasztalom, milyen? És lesz, mit mesélnem A gyerekeimnek? Lángolni fogok-e, Ha megtudom milyen ez? S gyermeikeim néznek-e, Csillogó szemekkel majd minket? Vajon elém állnak-e félve, Hogy ugyanezeket kerdezzék majd tőlem? És, mit gondolsz, majd mit felelek? Kérlek, mondd, Anyu, Eljön-e az én percem?

Hosszú idő óta először szembejöttél velem. Lesokkolódtam, nem tudtam, mit tegyek. Elöntött millió meg egy érzelem. Harag, mi felvillant bennem. Vágy, mi karjaidba lökne. Könnyek, mik égették szemem. Öröm, Hogy még egyszer szemedbe nézhetek. Remény, hogy megszólítasz engem. Dac, hogy távol maradjak tőled. Emlékek, mik lepörögtek előttem. Fájdalom, mi megsebezte szívem. Melegség, mert mosolyt küldtél nekem. Keserűség, mert még van hatalmad felettem. Csalódottság, mert lezárást megint nem kaptam tőled. Sorsszerűség mindez? Talán nevezhetjük ennek. Ismétlés viszont egyszerre remélem és nem, hogy lesz.

Sötét van, s te mellettem fekszel, Fölém hajolsz, ajkaid megízlelem. Csókod édes, megrészegít, Tested melegen beterít. Érintésed forró, szinte perzsel, Nevetésed mámorítón számra leheled. Lelked teljesen magába szív, Együtt dobban két külön szív. Simítasz gyöngéden, Szinte beleremeg testem. Pillantásod mélyen felhevít, Kezed erősen magadhoz szorít. Felébredek hirtelen, s egyedül fekszem, Szólítalak, de nem felelsz nekem. Vágyálom, mi elcsábított, S édesen hozzád hívott. Veled vagyok, kedves, Bár te talán nem is sejted. Összeköt minket az álom, Emléked, mit mélyen szívembe zárok. Legördül arcomon egy könnycsepp, Felemészt, hogy nem lehetsz velem. A sötétben még kínzóbb a fájdalom, De halkan tűröm belső harcom. Magam elé képzelem mosolyod, Karjaim testem köré fonom. S ha már nem vagy itt mellettem, Majd magamat ölelem Te helyetted.

Nem szeretlek, de el sem engedlek, Mert legalább van valakim. Szar a kapcsolatunk, de gyűrjük egymást,  Mert így elmondhatom: párkapcsolatban vagyok. Igaz, utoljára nem tudom, mikor nevettem, És már a barátaimat sem láttam régen, De legalább te itt vagy nekem. Bár egy részem kifejezetten gyűlöl, És egy szavadat sem hiszem el, De talán majd megváltozol, És akkor rögtön minden helyre is jön. Ugyan közben elvesztjük önmagunk, És talán csak gyűlöletünk fokozzuk, De, kit izgat, mindezt nem látják a Facebookon?! Elérjük, hogy bár egy szobában ülünk, Mégis kilométerek válasszanak el, Mert hogy mi van velünk, már nem érdekel, De legalább az a sok kilométer a miénk lehet. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, Mosolygunk és hamisan nevetünk, Közben mindazt, amik voltunk, elveszítjük. Kitartunk mindketten, hiába boldogtalan mindez, És azt is mondom, hogy szeretlek, De ez inkább a bennem élő félelem és régi emléked, És mégis, hogy újnak esélyt adjunk... arról szó sem lehet. Veled maradok, ...