Darabjaim

Anyu! Milyen érzés a szerelem? Egy nap, Én is megtapasztalom mindezt? Lesz, akit szeretek És ő viszont szeret engem? Néznek majd rám úgy, Ahogy apuval egymásra ti néztek? Táncolhatok majd én is önfeledten, Ahogy ti teszitek mindezt? Lesz, aki bánatomat  Rajtatok kívül elűzi? És olyan, Aki könnyeim kitartón letörli? Lesz, akihez bújhatok, Ha ti nem vagytok jelen? És olyan, ki mosolyogva csókol, Ahogy apu csókol téged? Lesz-e olyan szerelmem,  Mint a tiétek? Nekem is hevesebben dobog majd a szívem, Ha megtapasztalom, milyen? És lesz, mit mesélnem A gyerekeimnek? Lángolni fogok-e, Ha megtudom milyen ez? S gyermeikeim néznek-e, Csillogó szemekkel majd minket? Vajon elém állnak-e félve, Hogy ugyanezeket kerdezzék majd tőlem? És, mit gondolsz, majd mit felelek? Kérlek, mondd, Anyu, Eljön-e az én percem?

Hosszú idő óta először szembejöttél velem. Lesokkolódtam, nem tudtam, mit tegyek. Elöntött millió meg egy érzelem. Harag, mi felvillant bennem. Vágy, mi karjaidba lökne. Könnyek, mik égették szemem. Öröm, Hogy még egyszer szemedbe nézhetek. Remény, hogy megszólítasz engem. Dac, hogy távol maradjak tőled. Emlékek, mik lepörögtek előttem. Fájdalom, mi megsebezte szívem. Melegség, mert mosolyt küldtél nekem. Keserűség, mert még van hatalmad felettem. Csalódottság, mert lezárást megint nem kaptam tőled. Sorsszerűség mindez? Talán nevezhetjük ennek. Ismétlés viszont egyszerre remélem és nem, hogy lesz.

Sötét van, s te mellettem fekszel, Fölém hajolsz, ajkaid megízlelem. Csókod édes, megrészegít, Tested melegen beterít. Érintésed forró, szinte perzsel, Nevetésed mámorítón számra leheled. Lelked teljesen magába szív, Együtt dobban két külön szív. Simítasz gyöngéden, Szinte beleremeg testem. Pillantásod mélyen felhevít, Kezed erősen magadhoz szorít. Felébredek hirtelen, s egyedül fekszem, Szólítalak, de nem felelsz nekem. Vágyálom, mi elcsábított, S édesen hozzád hívott. Veled vagyok, kedves, Bár te talán nem is sejted. Összeköt minket az álom, Emléked, mit mélyen szívembe zárok. Legördül arcomon egy könnycsepp, Felemészt, hogy nem lehetsz velem. A sötétben még kínzóbb a fájdalom, De halkan tűröm belső harcom. Magam elé képzelem mosolyod, Karjaim testem köré fonom. S ha már nem vagy itt mellettem, Majd magamat ölelem Te helyetted.

Nem szeretlek, de el sem engedlek, Mert legalább van valakim. Szar a kapcsolatunk, de gyűrjük egymást,  Mert így elmondhatom: párkapcsolatban vagyok. Igaz, utoljára nem tudom, mikor nevettem, És már a barátaimat sem láttam régen, De legalább te itt vagy nekem. Bár egy részem kifejezetten gyűlöl, És egy szavadat sem hiszem el, De talán majd megváltozol, És akkor rögtön minden helyre is jön. Ugyan közben elvesztjük önmagunk, És talán csak gyűlöletünk fokozzuk, De, kit izgat, mindezt nem látják a Facebookon?! Elérjük, hogy bár egy szobában ülünk, Mégis kilométerek válasszanak el, Mert hogy mi van velünk, már nem érdekel, De legalább az a sok kilométer a miénk lehet. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, Mosolygunk és hamisan nevetünk, Közben mindazt, amik voltunk, elveszítjük. Kitartunk mindketten, hiába boldogtalan mindez, És azt is mondom, hogy szeretlek, De ez inkább a bennem élő félelem és régi emléked, És mégis, hogy újnak esélyt adjunk... arról szó sem lehet. Veled maradok, ...

Keresem a hibát magamban, miattad, Pedig tudom, neked mindent megadtam. Keresem az okot, miért ne legyek dühös, Pedig, mit érzek, jogos, erre mindig rájövök. Keresem én igazán a miérteket, Pedig te vagy, kinek megadnia kéne ezeket. Keresem, hol csúszott el a dolog, Pedig te vagy, ki tetteiddel szavaid cáfolod. Keresem, hol rontottam el, Pedig tudom, magadtól te löktél el. Keresem, hogyan engedjelek el, Pedig nem rég még nem hagytad volna ezt. Keresem, vajon milyen lesz nélkülded, Pedig tudom, már rég nem vagy velem. Keresem, miért ne essek a torkodnak, Pedig azt mondják, te veszítesz nagyobbat. Keresem, hogyan ne sírjak miattad, Pedig eddig te voltál, ki könnyeim szárítottad. Keresem, hogyan leszek ezután, Pedig nem rég még ölelésedbe zártál. Keresem, hogy mi történt, Pedig erre csak te vagy, ki felelhetnél. Keresem, hogy miért hagytál el, Pedig tudom, nincs más, ki téged öleljen. Ezért is keresem, hogy miért tetted, Pedig valahol hiszem: te sem érted.

Megfogadtam, hogy befogom, A kommentszekcióba nem írok. Olvasni sem kellene, tudom, De van, ami már sok. Sportolónk nyakába nem kerül arany, S ezért a vére az, amit a nép akar. Kit érdekel a rengeteg munka, Ha a vége nem a dobogó legfelső foka? "Ez azért van, mert nem edzett!" "Nincs ott a helye, ha nem bírja a terhet!" "Szarok vagyunk, ez a lényeg." "Ha kisebb lenne az arca, jobban menne!" Olvasom a sok kellemetlen szót, Mennyi rosszat kap egy élsportoló. Mert itthon nem elég az ezüst, a bronz, Mindenki jobbat akar a kanapéról. Persze, ha a következő fordulóban nyer, Magasan a mennybe megy. Hirtelen mindenki által elfelejtve, Hogy két napja még nem volt jó semmire. De ha újabb vereség az eredmény, Jobb, ha szimplán hazatér. Minek áldozta erre életét, Ha nem elégedett a magyar nép?! Hisz itthon nem ismerjük a fogalmat: A világ második, harmadik, tizenhatodik legjobbja. Kit izgat, ha az okosak szerint: Megy ennél jobban?! Irigy, gonosz, keserű és ...