Az a lány

Szia!

Igen, én vagyok az, 

Az a lány.

A lány, akit csendesnek hívsz, visszahúzódónak.

Aki introvertált a tömegben, az új emberek között,

De extrovertált, ha kiérdemled bizalmát, s eléred, hogy biztonságban érezze magát.

A lány, aki nem úgy flörtöl, hogy szarkasztikusan beszól, mert annál az érzéseidre jobban figyel, 

Minthogy véletlenül megrepessze vagy akár összetörje szíved.

Tudod, az a csendes, akire azt mondják zárkózott, túl kemény,

De valójában fogalmuk sincs, mennyi mindent érez benn,

Hogy hányszor kellett erősnek lennie, mikor a lelke a földön térdelt.

Az akiről nem is sejted, hogy mennyire erős volt mélyen, 

Hogy mi mindent bírt ki, győzött le könnyekkel a sötétben.

Az, akinek sikolyát nem volt senki, aki hallotta volna,

Aki fájdalmát sokszor mosolyával titkolta.

Igen, én vagyok az is, aki teljes szívét odaadva szeretne,

S aki nem csak szexpartnert keresne.

Én vagyok, aki szeret este a szobájában olvasni,

Aki sorokba öli érzéseit, fájdalmait,

Aki versekben és könyvírásban fejti ki a vágyait.

Az, aki még jár könyvesboltba,

És jobban érzi magát néha a maga kis világában, mint az utca sarkon részegen kiabálva.

A lány, aki zárkózott és nehezen nyit,

De ha ezt megteszi, valahogy senki észre sem veszi.

Az, aki szívből szeret és nevet,

Aki hiszi, az álmai egyszer beteljesülnek.

A lány, aki hiszi, hogy van igaz szerelem,

De hogy ő maga megtalálja, abban hinnie már egyre nehezebb.

Az, aki tele van vágyakkal, elképzelésekkel,

S akit, ha megismernél, valószínűleg meglepne.

Az, aki a saját páncéljaival is harcol néha,

Az, aki fél, hogy nem lesz, ki érte megharcolna.

Az, aki sokszor beszélne,

De soknak érezve magát, inkább hallgat.

Aki, ha kinyitja száját, hogy nyithasson,

A figyelmet már nem kapja meg másoktól,

S ezért azt gondolja, ő már sok.

A lány, aki mosolyog egy apró dologtól,

Aki nem tudja, hogy mondja el, mitől szomorú vagy boldog.

Én vagyok az is, aki hangosan nevet egy poénon,

S az, aki csendben hallgatja, amit a másik gondol.

Igen, én vagyok az,

Az a lány,

Aki sokat ad, s nem vár érte viszonzást,

De azért néha a sötétben megkérdezi, mikor jön el az ő ideje már.

Az, aki veled örül, 

És azt szívből teszi meg.

Az, akiben belül sok démon rejtőzik,

S ha kivárod, megosztaná veled.

Az, akiben ég a tűz, a vágy,

Aki karjait köréd fonná.

Én vagyok az is, aki a történeteket olvassa és írja,

Aki reméli, egy napon ezeket maga is megtapasztalja.

Én vagyok az, aki egyedül fekszik este,

S közben titkon rád gondol.

Az, aki éjszakánként újraéli a múltat,

De közben a jövőn aggódva molyol.

És igen, olykor túlgondol.

Aki bizonyítani akar és ezért mindent megtesz.

Aki démonjaival harcol,

S néha ettől gödörbe eshet.

Az, aki sokszor úgy érzi teher,

De reméli, hogy jön, aki emlékezteti, hogy csak szimplán ember.

Igen, az vagyok,

Az a lány,

Az, aki zavarában rád mosolyog.

Aki introvertált a tömegben,

S a könyveket bújja,

De extrovertált, ha úgy érzi, közeledben biztonságban van.

Én vagyok az, aki néha úgy érzi, nem értik meg,

Aki van, hogy azt keresi, mi lehet a baj vele.

Az, aki azt hallgatja, hogy hogy nincs senkije,

De ő maga sem tudja, erre mit feleljen.

Én vagyok az is, aki van, hogy egyszerre sír és mosolyog.

Aki nehezen bízik másokban,

De ha megteszi, szívét, lelkét neked adja.

Az a lány vagyok,

Az, aki szépen hallgat, de sokat gondol és érez.

Az, aki meglephetne téged.

S aki most sokak nevében könnyezte papírra mindezt.