Felnőttként az iskolapadban

"Diáknak lenni nehéz!"

Ez a mondat a keresztanyám száját hagyta el, amikor kitárgyaltuk az adott hét eseményeit. Fejben már rá is vágtam egy "üdv a világomban" kijelentést, de kíváncsi lettem, hogy mégis mi történt, ami miatt azt magyarázza nekem, hogy mennyire nehéz tanulónak lenni. Amikor megkérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy úgy gondolja, hogy nem egyszerű bent ülni az iskolapadban, elmesélte, hogy segít az unokaöcsémnek a tanulásban és házi feladatokban, de olyan mennyiségeket kap akkor is, amikor dolgozatot ír, hogy azt embertelennek találja. Azt is megtudtam, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy nem tudom követni, hogy mit, kinek, mikorra és hogyan kell feltölteni.

Mivel nekem van lehetőségem a másik oldalt is látni, így próbálok nem teljesen negatívan állni a tanári oldalhoz, de szeretném megjegyezni, hogy ugyanolyan nehéz nekünk megtanulni ezt a rendszert kezelni, mint nekik. Lehet, hogy ez meglepő, mert mi már elvileg ez a generáció vagyunk, de nem én vagyok az egyetlen ebben a korosztályban, aki van, hogy a gépet sem képes bekapcsolni, annyira nem ért az informatikához. Most lehet azt mondani, hogy ez csak kifogás, de nem, mert valahogy egy ilyen helyzetre sosem tanítottak meg az informatika órákon, s amiket ott tanultam, sem biztos, hogy ma már tudom alkalmazni.

Tehát vázoljuk fel a jelenlegi helyzetet: tudnom kell kezelni egy fórumot, amire nem tanítottak meg; fejben kell tartanom, hogy melyik tanáromnak mit, mikorra és hova kell feltölteni a beadandókat illetően; készülnöm kell a dolgozatokra és megcsinálni a házi feladatokat; nem kéne naponta összeomlanom, mert nekem ott kell lenni az órán, tehát nem engedhetem meg magamnak a pillanatnyi gyengeséget és próbáljak meg nem depresszióba zuhanni azért, mert hetek óta be vagyok zárva és szinte mindentől el vagyok szigetelve.

Igazából azt a szomorú tényt kell közölnöm, hogy, amikor iskolába járunk, akkor sem sokkal könnyebb a diákoknak, ugyanis akkor csak feltölteni nem kell ezeket a dolgokat, de a többi pont akkor is adott. Nem titok, ha kimondom, hogy utálom ezt az egészet és tudom, hogy senkinek sem könnyű, de akkor hagy tegyem fel a kérdést, hogy mért nem támogatjuk egymást tanárok, diákok és szülők egyaránt? Szeretném tudni, hogy mért jó, hogy nem hisszük el, ha egy tanuló nem tudja megcsinálni az adott feladatot? És mért esünk egymásnak ahelyett, hogy felkarolnánk?

Eddig sokáig azt hittem, hogy velem van a baj, amiért így látom a rendszert, de egyre több helyről kapom ezt vissza és most, hogy egy felnőtt embertől hallottam ugyanezt a kijelentést, megbizonyosodtam, hogy nem csak egy gyerekes hisztiről van szó, amikor arról beszélek, hogy túl vagyunk terhelve és embertelen, amit kérnek. Ezek után pedig szerintem jogosan kérdezem meg, hogy, ha egy felnőtt ember nem bírja idegileg és időileg ezt az egészet, akkor egy tizenévestől hogy várják el?