Darabjaim

 Astrid görccsel a gyomrában lépett be az általa annyira jól ismert házba. A tűsarkúja kopogott a padlón, így igyekezett a lábujjhegyén járni, hogy a szülei még ne tudják, hogy otthon van. Nem velük volt a baja, hanem a rendezvénnyel, ami miatt otthon kellett lennie. Amint a diplomát a kezébe adták, az édesanyja eldöntötte, hogy megszervezi ezt a partit a lányának, aki a háta közepére sem kívánta az egészet. Nem szerette ezeket a rendezvényeket. Az egész gyerekkora ezekről szólt és ő sosem lelte örömét bennük. Egyszerűen nem vonzotta a sok gazdag ember üres fecsegése, nem volt véletlen az sem, hogy a lehető legmesszebbi egyetemre menekült mindezek elől, csak hogy ne kelljen részt vennie felesleges szóhasználatban és műmosolyokban. Pedig innentől ez várt rá és ő ezt pontosan tudta is, hiszen a szülei kérése is pontosan ez volt. Soha nem kényszerítették semmire, de édesanyja és édesapja is kicsi kora óta azt szerették volna, ha beszáll a családi üzletbe majd az egyetem után, Astrid pedig

Szerelem, mily édes érzés... Sz íved hevesen ver, mint soha még, s E gyetlen pillanat is elég, hogy R epdeső lepkék gyomrod ellepjék. E lfelejted minden bajod és L ehet, az arcod elpirul. E lmosolyodsz, mikor meglátod, M elegségtől szíved túlcsordul. És olykor a nevét sem tudod, ki rabolta el szíved, De az érzés örökre megmarad benned.

Sportolóként rengeteg érvet fel tudnék sorakoztatni amellett, hogy miért jó sportolni. Millió, meg egy dolgot köszönhetek annak, hogy a szüleim által belekerültem egy olyan körbe, ami teljesen másképp funkcionál, mint egy átlagos ember. Más élvez prioritást, más az élet ritmusa, más a felfogás és teljesen mások a határok, de most nem ilyen oldalról szeretném megközelíteni a sportot.  Éppen ezért nem kezdem el sorolni, hogy miket tanultam általa, sem azt, hogy mennyit szenvedtem vele olykor, mert teljesen másról szeretnék mesélni ezen belül. Mégpedig a "második otthon" érzéséről. Arról, hogy milyen, amikor már nem csinálod a megszokott rutint, abba kell hagynod az edzéseket ilyen-olyan okokból kifolyólag, de ha visszatérsz, akkor még mindig úgy örülnek neked, mintha sosem mentél volna el. Arról, hogy mennyire melengeti a mellkast, amikor az ember hazaér olyan emberekhez, akik bár vérszerint nem a rokonai, mégis olyanok, mintha a családod tagjai lennének. Az általad választott

Küzdeni, harcolni, Mindig csak előre nézni, Nehézségeket, miket az élet szeret elénk görgetni, Azokat legyőzni. Fel soha nem adni, S nagy mosollyal tovább menni. Magunkat soha el nem hagyni, Másoknak megfelelni. Minden erőt összeszedni, S padlóról felállni. Ha hullámvölgybe kerülsz is, Csak tovább menni. Megnyílni másoknak és emelt fővel sétálni, Vidáman másokkal kapcsolatot teremteni. Nevetve élni, soha nem sírni, És a holnaptól nem félni. Ezeket várják el mindig, S mi igyekszünk teljesíteni. Tűrünk, hagyjuk lelkünk erősödni, Mi magunk igyekszünk megkeményedni. Próbálok én is naponta megküzdeni, A kisördöggel, mi igyekszik megállítani. Minden nap én is harcolni, S serényen mosolyogni, nevetni. De van, hogy nem tudok másra vágyni, Mint hangosan felkiáltani: Elég!

"Szégyen vagyok!" "Nem elég jó!" "Béna vagyok!" "Hülye vagyok!" "Nem fognak felvenni!" "Lehetett volna jobb!" "A testvérednek/unokatestvérednek jobban sikerült." Ezek és ilyen jellegű mondatokat hallottam azoktól a barátaimtól és családtagjaiktól, akik most érettségiztek. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de bennem igazán felment a pumpa. És nem, nem azért, mert a barátaim mondták ezeket vagy éppen ők kapták meg valamelyik rokonuktól, esetleg szülőtől, hanem azért, mert egyáltalán ilyet tud valaki mondani magára, egy szerettére.  Nekem olyan családom van, ahol soha nem kaptam ilyen jellegű megjegyzést, de magamban - annak ellenére, hogy világ életemben támogatást kaptam - sokszor megfordultak hasonló gondolatok. Hogy nem vagyok elég jó, hogy béna vagyok vagy éppen hülye és hogy mekkora csalódás lesz, ha nem vesznek fel egy egyetemre. És mindezt azért, mert a mai felfogásban az van benne az emberekben, hogy ha nincs d

Előre megyünk, nem hátra! Ez az a mondat, amit az utóbbi hetekben, hónapokban annyit hallottunk mindenhonnnan, hogy már a hatéves gyerek is ezt kántálta, holott azt sem tudta, hogy ez mit is jelent. Magyarország jobban teljesít! Négy évvel ezelőtt pedig ez volt a jelmondat, amit mindenki ismert és amire a legtöbb ember azt kérdezte: De kinél? Minden ember, aki régóta, vagy akár az eleje óta olvassa a blogomat, pontosan tudja, hogy nem a politika körül forog, sőt, igyekszem elkerülni azt. Egyszer fordult elő, hogy azzal foglalkoztam egy cikkemben még egy évvel ezelőtt és alapvetően szeretném is elkerülni ezt a témát. Viszont! Egyszer leírtam egy részét annak, hogy miért írok. Akik erről kérdeztek, azoknak el is mondtam, hogy azért szeretem csinálni, mert segíthetek vele másokon és magamból is kiadhatom mindazt, ami bennem van. Akkor miért ne tehetném meg ezt a saját blogomon? Lehet, hogy egyeseknek most nem leszek szimpatikus, az sincs kizárva, hogy többet nem olvasnak majd vagy vitatko

Mi az inspiráció? Honnan jön az ihlet? Kérdezi az olvasó, S én nem tudom mit feleljek. Inspirál egy szó, egy helyzet. Inspirál egy jelenet, egy ember. Inspirál egy cikk, egy kép, Mely régen készülhetett. Inspirál egy fiú, Kivel egy éjszakát beszélek, S tudom, Hogy többet nem sodor össze vele az élet. Inspirál a lány a plázában, Kivel mégcsak nem is beszélek, Csak elképzelem, Hogy mit adhat neki az élet. Inspirál egy pillantás, Amit a buszon ülve felém küldenek, S mosolyt társítva hozzá Jobb kedvre derítenek. Inspirál az élet minden apró jele És mozzanata. Inspirál az is, Hogy ezt leírhattam. Inspirál, hogy reggel felkelhetek, Hogy a tüdőmbe levegőt vehetek. Inspirál egy ölelés, Amit szeretteim felém küldenek. Gyakorlatilag inspirál minden. Az élet, az apró részletek, Az emberek, kik körülvesznek És azok, akik egykor velem lehettek. Inspirálsz te is, Ki most ezt olvassa. S remélem, hogy így már érted, Számomra minden ihlet.

Felvillan a telefonom, Üzenetem érkezett. Ismeretlen feladó, Profilján férfi díszeleg. Torkomba érkezik a gombóc, De nem örömömben. "Szia, tetszel, ismerkedünk?" Szívhez szóló, őszinte és kedves... Tudom hova vezet ismerkedésünk, Így a nem felé igyekszem. "Sokan ismerkednek így" Csendül fejemben, s rávesz az igenre. Két mondat és érkezik a fotó, Mely nem hiányzott. Tudom mit takar, Így megnyitni nem kívánom. Ennek közlése után a lelki terror is érkezik: "Neked csináltam, nézd meg a kedvemért." Hosszú vívódás és csatározás, Ami ezt követi. És amikor válaszom eléri hatását, Én leszek a sátáni, ki őt megsérti. Szép szavakra ne számíts, Kéjnő szinonímák után jön is a tiltás. Azt hiszed vége, de hosszú még a nap, Indulás után a buszmegálló következik. Nagykabát, konty és hosszú csizma, Tested egyáltalán nem látszódik. Mégis bámulást és dudaszót kapsz, Amíg a busz meg nem érkezik. Néha talán a kocsijukba is be akarnak csalni, Amiko

Régen amíg általános iskolába vagy gimnáziumba jártam, biztos voltam benne, hogy a tömegközlekedésen csak meglepetés érhet, viszont már egy jó ideje busszal és metróval járok. Sok mindent láttam már reggelente és a délutáni, esti rohanásban is, éppen ezért nem nagyon számítottam arra, hogy sok újat nyújthat még nekem a metró azon az úrvonalon, amit szinte minden nap megteszek, de nagyot tévedtem. Pár héttel ezelőtt az utolsó vizsgámra készültem lélekben, miközben zötykölődtem a csodálatos jármű egyik ülésén, s igyekeztem nem hangosan nevetni. Nem is tudom pontosan, hogy a sok apróság váltotta ki belőlem, hogy majdnem hangosan nevettem, megkockáztatva ezzel azt, hogy leszállítanak a metróról, esetleg jól fenéken billentenek; vagy az, hogy a vizsgaidőszak teljesen leszívott és a stressz és kimerültség így akart távozni, de az biztos, hogy nekem nehezemre esett nem hahotázni. Az is biztos, hogy aznap már annyira fáradt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy nem megyek be az utolsó vizsgámra