Hazatérés

 Astrid görccsel a gyomrában lépett be az általa annyira jól ismert házba. A tűsarkúja kopogott a padlón, így igyekezett a lábujjhegyén járni, hogy a szülei még ne tudják, hogy otthon van. Nem velük volt a baja, hanem a rendezvénnyel, ami miatt otthon kellett lennie. Amint a diplomát a kezébe adták, az édesanyja eldöntötte, hogy megszervezi ezt a partit a lányának, aki a háta közepére sem kívánta az egészet. Nem szerette ezeket a rendezvényeket. Az egész gyerekkora ezekről szólt és ő sosem lelte örömét bennük. Egyszerűen nem vonzotta a sok gazdag ember üres fecsegése, nem volt véletlen az sem, hogy a lehető legmesszebbi egyetemre menekült mindezek elől, csak hogy ne kelljen részt vennie felesleges szóhasználatban és műmosolyokban. Pedig innentől ez várt rá és ő ezt pontosan tudta is, hiszen a szülei kérése is pontosan ez volt. Soha nem kényszerítették semmire, de édesanyja és édesapja is kicsi kora óta azt szerették volna, ha beszáll a családi üzletbe majd az egyetem után, Astrid pedig sosem merte elmondani, hogy hogyan érez az ötlettel kapcsolatban és beletörődött a sorsába, mert nem akart csalódást okozni. 

- Nem, ez nem moha színű – csendült fel édesanyja hangja a bálteremből. – Külön kértem, hogy a szalvéta moha színű legyen az asztaloknál, de ez egyértelműen lime.

Astrid száját elhagyta egy sóhaj, ahogy realizálta, hogy kénytelen lesz besegíteni szülőjének, mielőtt az teljesen kiborul a bekövetkezett hiba miatt. A látszat ellenére az anyja igen tanult volt, de legalább ennyire maximalista is. És mérhetetlenül szerette a lányát, nem tudta volna elviselni, ha pont a neki szervezett esten nem tökéletes minden.

- Moha, lime vagy fűzöld, nekem mindegyik tetszik, emiatt ne aggódj kérlek – ölelte át hátulról az asszonyt egy magára erőltetett mosollyal.

- Hát megjöttél? Most akartalak hívni, hogy merre vagy. Tudni szerettem volna, hogy tetszik-e minden, mert ha nem, akkor meg átszer…

- Minden tökéletes anya, ne aggódj – szakította félbe finoman az édesanyját. – Gondolom a ruhám már a szobámban vár. 

- Az ágyadra terítve – bólintott a nő, majd mosolyogva hozzátette: - vörös, a kedvenced. 

- Csak úgy, mint a tulipánok - csent el egy szálat az egyik asztalról Astrid, miközben kihátrált a bálteremből, hogy köszöntse édesapját, majd elmenekülhessen a szobájába, amíg készülődik.

Egészen az est kezdetéig nem dugta ki onnan az orrát és gyakorolta az álmosolyt, amit elvártak tőle, próbálva elfeledni a jövőt, amit neki szántak. S amikor eljött a pillanat és mindenki megjelent, hogy gratuláljon neki a sikeres diplomához, ő a gratulációk fogadása után kimenekült az erkélyre és elbújt a régi búvóhelyénél, hogy ki ne boruljon a rá váró börtön gondolatától. A kezében egy pohár pezsgő volt, ami azt sugallta, hogy ő is ünnepel, de valójában belül össze volt törve. Már akkor össze volt, amikor reggel felszállt a repülőre, hogy hazetérjen.

- Gondoltam, hogy itt leszel – hallatszott az ismerős mély bariton a háta mögül, ami most is pillangókat ébresztett a gyomrában, pont úgy, mint fiatalabb korában.

A rekedtes hang simogatta a dobhártyáját és felgyorsította a pulzusát, de ezzel együtt a torkát is összeszorította. Rafael és közte nem volt a legszebb az elválás, amikor Astrid elmondta, hogy elhagyja a várost az egyetemi évei alatt. Hatalmas veszekedésbe csapott át a kezdetben csendes beszélgetés és utána…többet nem beszéltek, mielőtt Astrid elment. Néhány üzenetet váltottak, de egyik sem volt az igazi. Nem olyanok voltak, mint régen a beszélgetések és ez a lánynak leírhatatlanul fájt, mivel Rafael volt az egyetlen ember, aki mindig megértette őt és mellette állt.

- Én viszont nem gondoltam volna, hogy egyáltalán eljössz – fordult a férfi felé és a nap folyamán most először mosolygott őszintén. – Azok után, ahogy elváltunk, azt hittem, hogy gyűlölsz – facsarodott meg a szíve.

- Sosem gyűlöltelek – ingatta meg a fejét Rafael. – Veszekedtünk, de nem gyűlöltelek. Nem is tudnálak.

Astrid szíve kihagyott egy ütemet a szavak hallatán. Az egyetlen dolog, amit megbánt abban, hogy elment a városból, az az volt, hogy nem csókolta meg a távozása előtt a férfit, pedig tizenhétéves kora óta másra sem tudott gondolni, csak hogy milyen lehet az ajkai íze, de ahányszor alkalma lett volna megkóstolni, valami mindig megszakította a pillanatot. Egy családtag, telefoncsörgés, barát vagy váratlan esemény. És most megint ott voltak. Kettesben, csak ő és Rafael s a gondolat megint belopta magát a fejébe.

- Dehát, ahogy reagáltál, én...

- Azért reagáltam úgy, mert nem tudtam elviselni, az okot, amiért elmész – szakította félbe Rafael a lányt. – Hogy azért menekülsz el, mert azt hiszed, hogy nem mondhatsz nemet erre az örökségre, amivel börtönbe zárod magad – mutatott végig a hatalmas házon és kerten. – Az Istenit, Astrid! Ha tudnád, hogy mennyire hiányoztál és hányszor akartam odautazni hozzád, de annyira rosszul váltunk el, hogy nem tudtam, hogy mennyire őrülnél neki. Komolyan azt hitted, hogy gyűlöllek?

- Én... – kezdte Astrid, de nem találta a szavakat. Rafael még sosem mutatott ennyire sebezhető érzelmeket. – De – kezdte újra – azt hittem, hogy látni sem akarsz, így keresni sem mertelek. Pedig annyira egyedül voltam nélküled. Lettek barátaim, de soha, senki nem ismert annyira, mint te. Sosem éreztem az igazi biztonságot – remegett meg a hangja, s a szemeit ellepték az egésznap visszafojtott könnyek. 

- De mostmár itt vagyok – tette a kezét az arcára Rafael – és nem akarlak megint elveszíteni. Ahogy azt sem akarom, hogy börtönbe zárd magad. 

- Nincs választásom – suttogta Astrid megtörten, miközben minden porcikájában feltámadt a vágy Rafael iránt.

- Dehogynem van – bólogatott a férfi. – Kitalálunk valamit együtt. Mindig megoldottuk a dolgokat, most is menni fog.

- Ha belemegyek, akkor befejezzük, amit az elmenetelem előtt egy héttel megzavartak a kertben? – kérdezte a lány, tekintetét Rafael szemei és ajkai között kapkodva.

- Csak ha megígéred, hogy ez nem egy búcsúcsók lesz – mosolyodott el halványan Rafael.

- De akkor neked is meg kell ígérned, hogy többet nem hagysz magamra – felelte halkan Astrid, közelebb hajolva.

- Ettől nem kell tartanod – suttogta Rafael határozottan, majd finoman a lány ajkaira hajolt és végre bekövetkezett az, amire már hosszú évek óta vágytak s abban a pillanatban, amikor végre senki nem zavarta meg őket, Astrid elhitte, hogy van menekvés az életből, amit neki szántak.