Nem vagyok én boldogtalan

Azt kérdezik, miért vagyok boldogtalan.

A kérdésben nincs rossz szándék, csak aggodalom.

Én mégsem tudok mást tenni, csak mosolyogni,

Hiszen hogy tudnék erre válaszolni? Hogy mondjam el, mi az, ami bennem folyik?

Azt hiszem majd most megpróbálom...

Nem kell, hogy aggódj, hisz nem boldogtalan vagyok,

Csak néha magányos.

De ez sem mindig baj, 

Hiszen van, hogy pont erre vágyom.

Néha jobb szeretek a sarokban ülni, kettőt nem szólni,

A fejemből kifelé nézni és csak a napomon filózni.

Vagy a takaróm alá bebújni,

És csendben írni, olvasni.

De azért nem lenne rossz, ha nem ilyen lenne minden napom.

Ha lenne, akinek kezét megfoghatom.

Ha nem csak a lapokról tudnám, milyen, amikor mosolyom boldoggá tesz,

S ha lenne, aki engem boldoggá tenne.

Nem vagyok én naiv,

A szőke herceg, fehér lovon mese már rég nem hív.

De a kliséket sem szeretem.

"Akkor jön, amikor nem számítasz rá!"

"Hidd el, te csodás vagy, nem veled van a baj!"

"Az mégis hogy lehet, hogy pont te nem találod a párod?"

"De hisz olyan szép vagy!"

"Ha megszereted magad, eljön, aki veled együtt szeret majd!"

Szépnek, szép, de ez nem így megy.

Ha azt hiszed, hogy volt, amikor számítottam rá, akkor nem ismersz.

Mert már rég nem várom én a szőke herceget azon a fehér lovon,

Sőt, a jó pasit sem szép motoron.

Nem hiszem, hogy a békát megcsókolva a herceg kiment a várból,

Vagy, hogy dal születik egyetlen pillantásomból.

Unom a kliséket és a közhelyeket,

Ahogy azt is, hogy én vagyok, aki a gyertyákat tartja a többieknek.

De ne értsd félre, nem irigy vagyok,

Néha még jobban is bírom, hogy nem kell boldognak látszanom, mikor belül tombolok.

De azért nem lenne rossz, ha lenne, aki egy pocsék napon magához von.

Ha nem ír dalt rólam, majd én szavalok róla.

Ha nincs jó napja, leszek én, aki a démonjaitól megóvja.

Vagyis lennék én boldogan,

De úgy fest, még nem jött el az én napom.

És legtöbbször nincs is gond ezzel.

Hiszen a tükörbe nézve már egészen szeretem magam,

Hogy milyen értékeim vannak, látom.

S az egyedüllét sem ijesztene meg,

Ha az idő nem rohanna ennyire.

Persze tudom, hogy papíron nem vagyok elkésve, 

De csak kideríteném, milyen, amikor a szíved túlcsordul egészen.

Hogy milyen, amikor annyira vágysz rá, hogy csak haza akarsz érni vele,

S ő úgy akar, hogy amint belépsz az ajtón, ajkadra lecsapva ölel.

Persze megint túl romantikus vagyok...

De hidd el, azért látok.

Látom a barátaim szerelmesen, s tudom, hogy mikor nem válaszolnak, az miért lehet.

Ilyenkor a legfájdalmasabb talán.

Tudni, hogy mindenkinek van, akihez bújhat, akit csókolhat, akinek elmondhatja, milyen volt a napja.

Te pedig otthon ülsz, várod, hogy valaki válaszoljon, a szíved megszakad, s dühös vagy.

Dühös rájuk, dühös a világra, majd magadra, mert igazából örülsz az ő boldogságuknak, s tudod, hogy van, aki most nálad fontosabb.

És igazából te magad sem vagy boldogtalan. 

Nem kell aggódnod, én sem vagyok az.

Csak szimplán néha magányos.

Olykor vágyom édes csókokra, nyálas becenevekre, egy világra, amit kettesben építhetünk fel és egy ölelésre, ami minden rosszat elnyel.

Mert van, hogy a gonosz belső hang kiabál,

És nincs, akivel megoszthatnám.

Nincs, aki nem elfogult és nem is túl szigorú,

Aki meghallgathatná, mi az, ami belül nyom.

Hiszen erre is vágyom.

Meg arra is, hogy boldoggá tegyek valakit, hogy én legyek, kit menedéknek hív.

Ott állni egymás mellett a jóban, a rosszban,

S hinni, hogy az érintése bearanyozza a napomat.

Meglepni egymást kis gesztusokkal, kézen fogva sétálni a városban.

Nézni a csillagokat és a rejtélyes jövőről beszélni,

Egy kis csókba belenevetni.

Pillantásoddal a másikat felperzselni, 

Érintéseddel az őrületbe kergetni.

Vitázni is párszor és kibékülni kétszázszor,

Meglepni egymást, csak úgy, néhányszor.

Megélni az első szerelmet és belehalni ezerszer,

Megélni az életet, és még pár szerelmet.

Mert, ahogy mondtam: nem vagyok én boldogtalan,

Csak néha magányos.

Mert megírom én, milyen amikor az ember lángol, 

És mindenkinek ugyanezt őszintén kívánom.

De néha csak legördül néhány könnycsepp.

Olykor, mikor egy nehéz nap után magányosan ülök le.

Olyankor, amikor ég a szemem és fáj a mellkasom.

Amikor a történeteimben és körülöttem is mindenki boldog.

Amikor egész nap néma az a telefon.

Olyankor... olyankor vagyok igazán magányos.

És olyankor... olyankor megkérdem, hol van a szőke hercegem fehér lovon? Mi az, amit elronthatok, amiért évek óta várom?