Darabjaim

Temetésen Itt állok. Minden fekete. Mindenki feketében sétál és sír. Én is sírok. Könnyek folynak a szememből megállás nélkül, mióta megtudtam... Nem fogtam fel. Képtelen vagyok elengedni. Nem lehet így vége. Mióta elment az idő is sötét. Az eső szakad, mintha az is gyászolna, s a nap meg sem próbál áttörni a fekete felhőkön. Három napja még egymás karjaiban leltünk nyugalomra estére, hogy aztán reggel az ő látványára keljek. És most hol van? Mellettem egy urnában, porként. Nem látom többé a mosolyát, a csillogó szemeit. Nem érezhetem többé az illatát, nem érinthetem többet, nem érezhetem az ajkát. Egy apró pillantást vetek a tömegre. Az édesanyja Eve édesapjára borulva zokog. A huga a bátyja ölelésébe zárkózva zokog, a fiú pedig sírva tartja apját is a karjaiban. Tovább nem is bírom nézni az embereket. Megköszörülöm a torkom, majd elkezdem mondani: -Annyiszor átgondoltam mit mondjak, de azt hiszem felesleges volt. Nem volt értelme felírni lapokra és Eve sem örülne neki. Ő nem olya...