Darabjaim

Suliban Újra itt vagyok.  Felcsendül a dallam,  Én pedig az órára pillantok. Idő van, már hallom a tanár lépéseinek hangját. Gyomrom görcsbe ugrik,  Agyam kattogni kezd, mint a falon lévő óra. Az óra, mely egyenletes ritmusával a percek lassú múlását tudatja. Aztán belép a terembe.  Nevek után kutat: vajon ki felel ma? Számat rágom serényen. Csak beszélnem ne kelljen. Megúsztam.  Egy társam szenved helyettem. "Ülj le, egyes". A rideg szavak levernek, s elveszik addig is csöppnyi kedvem. Tankönyv elő, új lecke,  Persze ezt jegyzeteld ki te. Néha körbe nézek,  S figyelek. Harminckét ember. Egy nagy osztály, mégis mindenki idegen. Mintha csak filmet néznék, olyanok nekem. Néhányan hívnak, hogy menjek  Talán kedves is, tán barátnak is nevezhetem. De ott az örök barát, s kézen fogva engem, Visszatart, hogy újakat szerezzek. Nem más ez, mint a kedves magány és félelem,  Mely ha többen is lennénk, akkor is mardosna eng

Oktatás Ők oktatásnak hívják, Mi börtönnek nevezzük. A tanokat, miket naponta ismétlünk. Alkánok és alkének, földmozgások, festészet, sokszögek és elmélet. "Kelleni fog ez az életben"  Mondják ezt nekünk minden héten. Én csak úgy vélem: Tudom már, hogy a csiga hímnős-e vagy sem.  Megtanultam azt is szépen, hogy a dimetil-keton oldódik-e vízben. A kérdéseim is könnyűek és tisztelettel teljesek: Ha bemegyek a boltba és megkérdem ugyanmár mennyit ér egy üveg dimetil-keton felelnek? Vagy inkább kinevetnek? És én tényleg röstellem, hogy összekevertem: Lánchegység-e vagy gyűrődött még régen? De azt elmondja nekem, hogy merre induljak, ha a pihenő helyem dél-keleten pihen? Azt is tudom, hogy a hüllők keringési rendszere más, mint a halaké, S a kérdés itt is szerény: Honnan tudjam, hogy a kezem, eltört-e vagy csak megrepedt? Matematika, te drága isten,  Ígérem, hogy kiszámolom néked, hogy ha felállok a Gellért hegyre, a híd teteje m

 Még nincs vége  Neked adtam a szívem  A legféltettebb kincsem.  Neked adtam az álmaim, a vágyaim  A legféltettebb titkaim.  Neked adtam a mosolyom, a bánatom  A bizalmam, hogy karjaidban sírhattam.  Szép pillanatok, sosem múló kacajok.  A karjaid, mik pajzsként óvtak, s védtek.  Elhittem, hogy más vagyok.  Elérted, hogy melletted szabad, önmagam legyek.  Majd eltűntél, s nem feleltél.  Kerestelek, de elmentél.  Nem haragszom, elengedlek, csak egyet kérek,  Okodat mond el kérlek.  Most itt vagyunk.  Hogy mi történik? Nem tudom.  Pillantásunk kutatja egymást.  Olykor megtalálják, mit keresnek,  Ajkainkra mosolyt helyeznek.  Aggódunk és szavak nélkül értelek,  Sosem mondtunk le egymásról,  S valahol még mindig szeretlek.  Szívem még nálad van,  Mint minden régi titkom, álmom és nevetésem.  Hiszem, hogy utunk egyszer egybe végez.  Akkor majd elmondod nekem: mi volt míg azt hittem ennek vége,  De most még beérem.  Csillogó