Darabjaim

Felvillan a telefonom, Üzenetem érkezett. Ismeretlen feladó, Profilján férfi díszeleg. Torkomba érkezik a gombóc, De nem örömömben. "Szia, tetszel, ismerkedünk?" Szívhez szóló, őszinte és kedves... Tudom hova vezet ismerkedésünk, Így a nem felé igyekszem. "Sokan ismerkednek így" Csendül fejemben, s rávesz az igenre. Két mondat és érkezik a fotó, Mely nem hiányzott. Tudom mit takar, Így megnyitni nem kívánom. Ennek közlése után a lelki terror is érkezik: "Neked csináltam, nézd meg a kedvemért." Hosszú vívódás és csatározás, Ami ezt követi. És amikor válaszom eléri hatását, Én leszek a sátáni, ki őt megsérti. Szép szavakra ne számíts, Kéjnő szinonímák után jön is a tiltás. Azt hiszed vége, de hosszú még a nap, Indulás után a buszmegálló következik. Nagykabát, konty és hosszú csizma, Tested egyáltalán nem látszódik. Mégis bámulást és dudaszót kapsz, Amíg a busz meg nem érkezik. Néha talán a kocsijukba is be akarnak csalni, Amiko...

Régen amíg általános iskolába vagy gimnáziumba jártam, biztos voltam benne, hogy a tömegközlekedésen csak meglepetés érhet, viszont már egy jó ideje busszal és metróval járok. Sok mindent láttam már reggelente és a délutáni, esti rohanásban is, éppen ezért nem nagyon számítottam arra, hogy sok újat nyújthat még nekem a metró azon az úrvonalon, amit szinte minden nap megteszek, de nagyot tévedtem. Pár héttel ezelőtt az utolsó vizsgámra készültem lélekben, miközben zötykölődtem a csodálatos jármű egyik ülésén, s igyekeztem nem hangosan nevetni. Nem is tudom pontosan, hogy a sok apróság váltotta ki belőlem, hogy majdnem hangosan nevettem, megkockáztatva ezzel azt, hogy leszállítanak a metróról, esetleg jól fenéken billentenek; vagy az, hogy a vizsgaidőszak teljesen leszívott és a stressz és kimerültség így akart távozni, de az biztos, hogy nekem nehezemre esett nem hahotázni. Az is biztos, hogy aznap már annyira fáradt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy nem megyek be az utolsó vizsgámra...