Darabjaim

Azok, akik ismernek és olvassák a blogot, tudják, hogy nem szoktam politizálni - nem is szeretek - , és a blogom sem azért jött létre, de ez most kikívánkozik.  Előre elnézést kérek. Többször említettem már a koromat és az sem titok, hogy most vagyok végzős a gimnáziumban. Mindannyian tudjuk, hogy mivel jár ez: érettségi és szalagavató. Most az utóbbiról szeretnék egy pár szót említeni.  Eleinte nem akartam táncolni, mivel saját bevallásom szerint nem tudok, így féltem volna az osztályom előtt, és velük szerepelni, de rávettek, hogy vállaljam be, mert jó buli lesz. Végül megtettem. Azt mondtam, hogy egyszer élünk és csináljuk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen időszak jön majd a nyakunkba és meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg le kell mondanunk róla. Nem vagyok az a típusú lány, aki hisztizik, ha letörik a körme és mindenképp habos-babos ruhában akar szerepelni. (Szerepelni sem szeretek.) De azért bennem van a nő, aki mégiscsak szeret díszes ruhákat próbálgatni. Mégcsak ...

Eljött az idő, Meggyónom vétkem. A gondolatot, Amit tán kimondani is félek. Elé lépek, s visszaemlékezem az éjre, Amit karjaiban töltöttem remélve, Hogy sosem virrad új reggelre. Ami történt, nem terveztem előre, Ahogy őt sem terveztem életembe. Nem értettem, mit súgott szívem, S amit sejtettem, inkább elfeledtem. De tagadni nem lehet a végtelenbe, Szóval most kék szemébe nézek, Belepillantok a lelkébe. S most már értem, Mi egyetlen vétkem: Belé szerettem észrevétlen.

Ugyan öregszem, ahogy telnek az évek, Talán már a mese sem olyan, mint régen. Más a témánk, s másképp látom az életet, De van, amin az esztendők sem vétenek. A könnyeim is jobban égetnek, Ha összeveszem veled, De a nevetésem is hangosabb, Ha veled együtt nevethetek. A karjaid ölelése egy nehéz nap elteltével, Még mindig az otthon nékem. Lehet, hogy ritkábban mondom, hogy szeretlek, Bár igyekszem ezt nem elfeledtetni veled. Azt is szeretném, hogy megjegyezd: Szükségem van rád attólmég, mert cseperedem.

Ki vagy te?  Hol látod magad pár év múlva? Mik a terveid a jövőben? Mik jellemeznek téged? Milyennek gondolod magad? Mik a céljaid? Ezeket a kérdéséket oly' sokszor tették már fel nekem az évek során és ahogy egyre közelebb kerülünk az érettségihez, annál gyakrabban teszik fel újra és újra. De szerintem hiába tudok válaszolni ezekre, nem adja vissza, hogy ki vagyok igazából. Tulajdonképpen csak egy felszínes képet ad rólam arról, hogy jelenleg milyen lehetek, de az, hogy valójában milyen vagyok, csak akkor derül ki, ha kicsit komolyabban beszélgetünk. Talán egy jó beszélgetés sem mutatja meg az igazi énem, csak azt, hogy jelen pillanatban ki vagyok.  És, hogy a felszín alatt én mit rejtek? Ugyan csak tizennyolc éves vagyok, így valószínűleg nagy dalokat nem tudnék zengeni, de egy pici dallamot mutathatok abból, aki bennem rejlik. Én vagyok az a lány, aki az iskolában a második sorban ül az ablak melletti padban.  Aki imádja az irodalom, a történelem és etika órákat, de sz...

Felkelek, s meghallom a madárcsicsergést, amiről tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg. A laptopom az ölembe véve nézem meg, hogy írtak-e a csoportba, amibe a sérülésem óta vagyok benne. Régen nem hittem ebben, de tényleg segítünk egymásnak és segítenek nekem. A depresszióból sikerült kihúzniuk és azóta mindent másképp látok és máshogy állok a dolgokhoz és az emberekhez egyaránt. Mint mindig, most is meglátom az új posztokat. Az egyik lány, aki autóbalesetben elvesztette a lábát a reggelijét fotózta le, ahogy a napsütésben, a párjával fogyasztja el, miközben beszámolt arról, hogy mennyire hálás, hogy ezt láthatja és megteheti. Egy másik tag, egy fiú, aki szívbeteg a reggeli túráját osztotta meg velünk, s elmesélte milyen volt neki ez betegként. A másik lány, akihez a legközelebb kerültem a csoportból és ideiglenes bénulással küzd, azt meséli el, hogy ma sikerült megtennie tíz lépést a gyógytornáján. Egy csomó újabb poszt fogad apróbb dolgokról is, mint a virágok szépsége, vagy a napl...