Darabjaim

Szeretném tudni, hogy gondolsz-e rám akkor is, Amikor két különböző helyen fekszünk? Hogy mosolyt csal-e arcodra, ha eszedbe jut pár közös percünk? Hogy, ha meglátsz egy képet, melyen szereplem, lemented, Vagy csak megjegyzed, hogy jó lett? Hogy visszaolvasod-e még a beszélgetéseinket? És, ha igen, akkor megdobban-e a szíved? Érdekel az is, hogy elképzeled-e, hogy melletted fekszem? Ha lehunyod a szemed, álmodsz-e velem? Hogy ha külön vagyunk reméled, hogy minden rendben van-e velem? Hogy számít-e az ölelésem? Egyszerűen szeretném tudni, hogy fontos vagyok-e neked?

Nem rég elkezdtem olvasni egy kezdő írótársam történetét, amely arra alapszik, hogy valahol mind gyilkosok vagyunk. Tudom mit gondolnak most azok, akik ezt olvassák..."Na már megint a fiatalok képzelete szaladt el."; "Ugyan, hogy lehetnénk mind gyilkosok? Én nem bántok senkit."; "Mégis milyen feltételezés ez?" De ez most nem is az a gyilkosság, amit kézzel, vagy egyéb eszközökkel követünk el. Ez a lélek bántása és ölése. Sokszor nem direkt követjük el, észre sem vesszük, mert nem úgy szánjuk. Egyetlen szó elég ahhoz, hogy megöljük egy adott személynek a lelkének egy részét. Egy darabot belőle, amitől sosem lesz már olyan, mint régen és mi mégcsak nem is sejtjük. Ezt a témát már érintettem, hogy a szavaknak mekkora súlya és ereje van, és, hogy mennyiszer használjuk rosszra ezt az erőt akaratunkon kívül is. Viszont arra soha, senki nem gondol, hogy a csend milyen képességekkel bír. Most biztos jön a második hulláma annak, hogy mégis mi bajom van és mire akar

Az ideál? Mi értelme, ha szívünk valami másra vár? A fellángolás? A pillanatnyi vágy, mely később a feledés bugyraiba száll. A szívdobbanás? Egyetlen pillanat, ami olykor többet mondd minden szónál. A pillantás? Egy mozdulat, amely néha jobban csillog ezer csillagnál. A mosolygás? Egy gesztus, ami sokszor fényesebb a Napnál. A szerelem? Az érzés, ami sokszor megannyi könnyel jár. Az érintés? A finomság, mely legtöbbször maga a megnyugvás. A vágyakozás? A kín, mely tovaszáll, ha a tulajdonoddá vált. Az álom? A törékeny világ, ami oly' könnyen tovaszáll. S az érzelmek? A kis démonok és angyalok, melyek folyton kergetőznek.

Lydia a meleg ellen a feje fölé tartott esernyő mögül figyelte a cseresznyevirágok hullását, miközben magában visszaemlékezett a napra, amikor a régi sérelmek elől Japánba költözött, hogy új életet kezdjen. Amikor megvette itteni lakását, elmondhatatlanul félt az új országtól és nyelvtől, de minden egyes gondolatát, ami a félelem ölelése felé lökte azzal csitította el, hogy nincs mit veszítenije. Az a lány, aki anno Los Angeles utcáin boldogan rohant hazafelé a vőlegényéhez a kezében egy ultrahang képpel a pocakjában növő gyermekükről, már nem élt. Elsüllyedt abban a tengerben, amiben a baleset jéghegye taszította, mikor elvette tőle a párját és még meg nem született gyermekét. Nem volt mit veszítenie, amikor teljesen új és idegen helyre költözött, testében egy olyan lélekkel, ami csak árnyéka volt régi énjének. És akkor, amikor figyelte, hogy a rózsaszín virágok hogy hullanak a fáról, miközben az eprét eszegette és a tájat festette, úgy érezte, hogy jól tette, mikor elhagyta régi lak