Fekszem a szobámban
Fekszem a szobámban néma csendben, Csak meredek a plafonra, S az arcodra gondolok elég vegyes érzelmekkel. Mosoly szökik az ajkaimra, ha mosolyodra gondolok, És könnybe lábad a szemem, amikor eszembe jut haragod. Mellkasom ölelésed emlékére fájdalommal felel, De nevetésed visszhangjára nekem is nevetnem kell. Érzelmeim csapongnak, ahogy az emlékeink halványulnak, De teljesen elfeledni téged valószínűleg sosem tudnálak. Ha beszélnél hát tudd, hogy itt vagyok, De ne aggódj én hallgatni is nagyon jól tudok. Dönteni a te feladatod, de szerintem jó, ha tudod, hogy én mindig itt vagyok.