A busz.
Miközben ülök a buszon, a fülemben Shawn Mendes, One Direction, Camila Cabello és 5SOS váltják egymást és nézem az elsuhanó tájat a könnyek csak nem akarnak elapadni. Ironikus, hogy én, akit az iskola csak a suli rideg picsájának tart most azért sír, mert nincs mellette senki. Vicces, mert ezeket a jelzőket úgy kaptam, hogy mégcsak nem is próbáltak megismerni és most még a családomat is elveszítettem. Se család, se barátok. Talán el kéne költöznöm és soha vissza nem néznem. Elvégre nincs senki, aki visszatarthatna, vagy vissza akarna fogni és most itt ülve a buszon veszem csak igazán észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli más a saját nyomorukon kívül. Nem magamról beszélek, ahogy tizennyolc éves létemre itt zokogok a járművön és mégcsak rám sem néznek. Nem. Ez a legkevesebb. Most beszélek a beteg kisfiúról, aki az anyukájába kapaszkodva sír, hogy nem tud leülni a busz elején. Vagy a lányról mellettük, akinek a kezén kötés van és a nyakamat teszem rá, hogy nem zúzódás miatt, han