A busz.
Miközben ülök a buszon, a fülemben Shawn Mendes, One Direction, Camila Cabello és 5SOS váltják egymást és nézem az elsuhanó tájat a könnyek csak nem akarnak elapadni. Ironikus, hogy én, akit az iskola csak a suli rideg picsájának tart most azért sír, mert nincs mellette senki. Vicces, mert ezeket a jelzőket úgy kaptam, hogy mégcsak nem is próbáltak megismerni és most még a családomat is elveszítettem. Se család, se barátok.
Talán el kéne költöznöm és soha vissza nem néznem. Elvégre nincs senki, aki visszatarthatna, vagy vissza akarna fogni és most itt ülve a buszon veszem csak igazán észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli más a saját nyomorukon kívül. Nem magamról beszélek, ahogy tizennyolc éves létemre itt zokogok a járművön és mégcsak rám sem néznek. Nem. Ez a legkevesebb. Most beszélek a beteg kisfiúról, aki az anyukájába kapaszkodva sír, hogy nem tud leülni a busz elején. Vagy a lányról mellettük, akinek a kezén kötés van és a nyakamat teszem rá, hogy nem zúzódás miatt, hanem, hogy elfedje a hegeket a csuklóján. Aztán kicsit arrébb ott egy fiú, aki csak mered maga elé. Mintha egy világ dőlne össze benne. Én is így néztem, amikor megtudtam, hogy a családom odalett egy autóbalesetben, miközben jöttek haza a bevásárlásból. És én nem voltam ott velük, pedig kellett volna.
A sírás újra fojtogatni kezd és egy nyüszítés is felszakad belőlem. Páran rám néznek, vagy elmotyognak egy "halkabban" kijelentést, de aztán ismét magukkal foglalkoznak. Ám a busz lefékezik és újabb adag ember száll fel. Valaki mellém helyezkedik. Ránézek egy pillanatra és szembetalálom magam egy égszínkék szempárral, azzal, aki mindig forróságot kelt a mellkasomban mégha ő ezt nem is tudja. A fiú szóra nyitja a száját, így én kiveszem a fülest, mert hiába hallanám anélkül is, utálom, ha valakivel úgy beszélgetnek, hogy ignorálják valamilyen szinten.
-Szeretnél beszélgetni?-Kérdezi halkan, mire én csak a vállába fúrom a fejem és úgy sírok tovább, hiába nem vagyunk olyan kapcsolatban.
Talán el kéne költöznöm és soha vissza nem néznem. Elvégre nincs senki, aki visszatarthatna, vagy vissza akarna fogni és most itt ülve a buszon veszem csak igazán észre, hogy az embereket mennyire nem érdekli más a saját nyomorukon kívül. Nem magamról beszélek, ahogy tizennyolc éves létemre itt zokogok a járművön és mégcsak rám sem néznek. Nem. Ez a legkevesebb. Most beszélek a beteg kisfiúról, aki az anyukájába kapaszkodva sír, hogy nem tud leülni a busz elején. Vagy a lányról mellettük, akinek a kezén kötés van és a nyakamat teszem rá, hogy nem zúzódás miatt, hanem, hogy elfedje a hegeket a csuklóján. Aztán kicsit arrébb ott egy fiú, aki csak mered maga elé. Mintha egy világ dőlne össze benne. Én is így néztem, amikor megtudtam, hogy a családom odalett egy autóbalesetben, miközben jöttek haza a bevásárlásból. És én nem voltam ott velük, pedig kellett volna.
A sírás újra fojtogatni kezd és egy nyüszítés is felszakad belőlem. Páran rám néznek, vagy elmotyognak egy "halkabban" kijelentést, de aztán ismét magukkal foglalkoznak. Ám a busz lefékezik és újabb adag ember száll fel. Valaki mellém helyezkedik. Ránézek egy pillanatra és szembetalálom magam egy égszínkék szempárral, azzal, aki mindig forróságot kelt a mellkasomban mégha ő ezt nem is tudja. A fiú szóra nyitja a száját, így én kiveszem a fülest, mert hiába hallanám anélkül is, utálom, ha valakivel úgy beszélgetnek, hogy ignorálják valamilyen szinten.
-Szeretnél beszélgetni?-Kérdezi halkan, mire én csak a vállába fúrom a fejem és úgy sírok tovább, hiába nem vagyunk olyan kapcsolatban.
Talán ez egy új dolog kezdete. Ezt bizonyítja, hogy ő magához szorít, félretéve azt, hogy eddig szinte szóba sem álltunk egymással és a vállam simogatva kezd megnyugtatni hagyva, hogy kiadjam magamból a bánatom és a fájdalmam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése