Darabjaim

Sportolóként rengeteg érvet fel tudnék sorakoztatni amellett, hogy miért jó sportolni. Millió, meg egy dolgot köszönhetek annak, hogy a szüleim által belekerültem egy olyan körbe, ami teljesen másképp funkcionál, mint egy átlagos ember. Más élvez prioritást, más az élet ritmusa, más a felfogás és teljesen mások a határok, de most nem ilyen oldalról szeretném megközelíteni a sportot.  Éppen ezért nem kezdem el sorolni, hogy miket tanultam általa, sem azt, hogy mennyit szenvedtem vele olykor, mert teljesen másról szeretnék mesélni ezen belül. Mégpedig a "második otthon" érzéséről. Arról, hogy milyen, amikor már nem csinálod a megszokott rutint, abba kell hagynod az edzéseket ilyen-olyan okokból kifolyólag, de ha visszatérsz, akkor még mindig úgy örülnek neked, mintha sosem mentél volna el. Arról, hogy mennyire melengeti a mellkast, amikor az ember hazaér olyan emberekhez, akik bár vérszerint nem a rokonai, mégis olyanok, mintha a családod tagjai lennének. Az általad választott

Küzdeni, harcolni, Mindig csak előre nézni, Nehézségeket, miket az élet szeret elénk görgetni, Azokat legyőzni. Fel soha nem adni, S nagy mosollyal tovább menni. Magunkat soha el nem hagyni, Másoknak megfelelni. Minden erőt összeszedni, S padlóról felállni. Ha hullámvölgybe kerülsz is, Csak tovább menni. Megnyílni másoknak és emelt fővel sétálni, Vidáman másokkal kapcsolatot teremteni. Nevetve élni, soha nem sírni, És a holnaptól nem félni. Ezeket várják el mindig, S mi igyekszünk teljesíteni. Tűrünk, hagyjuk lelkünk erősödni, Mi magunk igyekszünk megkeményedni. Próbálok én is naponta megküzdeni, A kisördöggel, mi igyekszik megállítani. Minden nap én is harcolni, S serényen mosolyogni, nevetni. De van, hogy nem tudok másra vágyni, Mint hangosan felkiáltani: Elég!