Darabjaim

Besokalltam, elfáradtam, elég volt! Elmondom százszor, kikiáltom. De mint amikor tömegben visítok, Senki nem hallja, amit mondok. Ez az élet, azt mondják, Üdv a való világaban, azt hajtogatják. Mintha én nem tudnám. Nem kell emlékeztető, rég tudom már. Megyek és csinálom a dolgom, Nem esem térdre, hisz arra nincs jogom. Mi az, hogy sírok? Kelj fel és harcolj, másnak sem könnyű! Remegek, befeszülök, kapkodom a levegőt, Égnek a vénáim, felperzsel, mi bennem nő. Ki lenne megértő, Ha bármit teszek, nekik nem megfelelő. Senki nem kérdezi, én mire vágynék, Ha mégis elmondanám, nem értenék. Visítok, kiáltok, zokogok! Hát tényleg nem látjátok? Összekuporodva könyörgöm, Tépem a hajam erőből. De mindegy, mit teszek,  Nincs aki meghallaná, mit kérek. Egyedül maradok a tömegben visítva, Aki számít nekem, az sem hallja. Csak a saját elvárásokat sorolják, Én pedig nem bírom tovább. Pedig az egyetlen dolog, amire vágynék, Az az őszinte, feltétlen megértés.