Darabjaim

- Emlékszel, hogy miután megtudtuk, hogy valójában a szüleink teszik a fa alá az ajándékokat, mennyiszer hozzájuk vágtuk, hogy ez volt életünk legnagyobb átverése és, hogy mi sosem fogjuk ezt csinálni a gyerekeinkkel? - kérdezi Sam mosolyogva, halkan, miközben figyeli, ahogy a két csöppség bontogatni kezdi az ajándékaikat. - Igen, de azokat csak viccből mondtuk - ölelem át hátulról, s a fejem a vállára teszem. - És azt hiszem, hogy már teljesen megértem, hogy miért akarták azt, hogy olyan sokáig higgyünk az ilyen kis csodákban - szökik halvány mosoly az ajkaimra, ahogy meglátom, hogy Destiny szeme megcsillan, amikor széttépve a csomagolópapírt a szeme elé tárul a hatalmas unikornis plüss, amit egyszer levett a boltban a polcról. - Igen, én is - suttogja a karomat simogatva gyöngéden, de nem veszi le a tekintetét a picikről. - Anya, apa - pattan fel a helyéről és elkezd felém rohanni, amitől én azonnal talpra ugrom. Bellamy és Des már két évesek, de még mindig bekapcsolnak a védőösz...

Csak ülök az ablak előtti garnitúrán és figyelem az azon futkosó, egymással versenyző esőcseppeket. Már tavasz van, mégis olyan ez a rossz idő, mintha most fordulnánk át őszbe. Pont, mint a hangulatom. A hajam már rég az arcomra tapadt, a ruháim annyira eláztak amíg kint álltam, hogy úgy tapadnak rám, mintha azok alkotnák a bőröm. Őszintén, ha Tate nem hozott volna be a házba, akkor fel sem tűnt volna, hogy szakadó esőben állok kint a parton. Igazából miután elraboltak, egy idő után nem éreztem a fájdalmat és mióta a kiszabadulásom után elhagytam Shawnt, azóta konkrétan semmit sem érzek. Csak vagyok. A reggeleim nem a mosolygós, szépek, nem az ő karjaiban ébredem és este sem az ő csókjaival alszom el. Általában csak létezem, miközben a történtek folyamatosan pörögnek előttem. -Mindjárt kész a tea-lép mögém Tate, de hiába hallom a szavait, képtelen vagyok értelmezni és reagálni.-Des-ül le elém-öltözz át kérlek, hogy ezeket a ruhákat kiterítsem. -Oké-motyogom magam elé, de nem mozdulok...

Szárnya törött madár, ki házamba repült S a szívemhez közel került. Ápoltam, hogy jobban legyen, Szeretetem kitártam irányába serényen. Tudtam, hogy egy nap jobban lesz És akkor elrepül innen messze. A hiányára fejben felkészültem, De mikor ez valósággá vált, megtörtem. A szívem titkon remélte, Hogy látja még őt egyszer az életben. Így karjaimat utoljára még köré zártam, Majd engedtem, hogy elszálljon a világba. Aztán könnyeimet felszárítottam, Hiszen tudtam, ezért gyógyult meg a sérült szárnya. Belül pedig éreztem, hogy nincs mindennek vége, Visszatér még hozzám, egyszer az életben.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy minek írok az interneten, hogyha nem keresek vele semmit. Őszintén meglepett ez a kérdés, hiszen eszembe sem jutott, hogy azért kell csinálnom valamit, amit szeretek, hogy pénzt keressek rajta. Sosem gondoltam arra, hogy csak a haszon kedvéért tegyek egy számomra fontos dolgot, úgyhogy szeretném elmesélni, hogy pontosan miért is írok olyan felületeken, amiken nem kapok semmilyen jutalékot ezért. Amikor öt évvel ezelőtt regisztráltam arra az alkalmazásra, ahol most megjelentetem a műveimet, először eszembe sem jutott, hogy én is írjak. Csakis olvasóként terveztem jelen lenni ebben a hatalmas közösségben. De aztán eszembe jutott valami. Egy olyan valami, amit úgy gondoltam, hogy nem lenne rossz megörökíteni. Mondhatni, hogy ihletet kaptam az íráshoz. Eleinte haboztam, hogy csak magamnak írjam-e, vagy ki merjem-e tenni közszemlére, de aztán megvontam a vállam.  "Maximum nem olvassa senki." Ez a gondolat volt, ami rávett arra, hogy mégis megjelení...

Miért kéne eltűrnöm? Ez a kérdés úgy kábé tizenöt éves korom óta foglalkoztat, amikor is először kaptam egy idegen embertől - márha lehet annak nevezni egy ilyet - úgynevezett farok-fotót. Ekkortájt kezdődött az is, hogy utánam fütyülnek az utcán; a kocsik rám dudálnak; akik elhaladnak mellettem erősen megbámulnak; mások utánam kiáltanak és nálam jóval idősebb férfiak is megtalálnak. Eleinte azt hittem, hogy ezt el kell viselnem és ettől rengetegszer volt gyomorgörcsöm, amikor sétáltam, vagy egy idegen csakúgy rám írt. Kislány voltam és nem tudtam, hogy ezt másképp is lehet. Pontosan a mai fejemmel már nem is tudom, hogy mi volt bennem, de ellenkezni eszembe sem jutott, mert sokszor azt sem hittem el, hogy ez megtörténhet. Ráadásul, ha visszaszóltam, beszóltam, töröltem a beszélgetést, vagy esetleg beintettem az utcán azoknak, akik miatt megalázva éreztem magam, akkor a kéjnő rondábbnál rondább változatait vágták a fejemhez és ez igazán megviselt engem. Rosszul érintett, hogy én voltam...

2021.  A nagy mozgalmak éve és a tinédzserek felvilágosodása pontos kortól függetlenül. A mindenki egyenlő és fogadd el magad, mert tökéletes vagy kikiáltások folyamatos szereplése. Ezekkel persze nincs is baj. Sőt, egyet is értek vele, hiszen nem vagyunk egyformák. Lássuk be, hogy az unalmas is lenne. Viszont annak ellenére, hogy minden egyes közösségi média felületen azt hangoztatjuk, hogy fogadjuk el önmagunkat akkor is, ha vékony vagy, ha teltebb, ha szeretsz sminkelni, ha nem; azt látom, hogy valójában szembe köpjük önmagunkat és átfordulunk egy teljesen más felfogásba. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen korszakban több testképzavaros és önutáló fiatallal találom szembe magam, mint régen. Nem fogok hazudni, én sem szerettem magam még fiatalabbként és néha ma is elbizonytalanodom magammal kapcsolatban, viszont egy olyan másfél éve eljutottam arra a pontra, hogy az esetek nagy részében, amikor tükörbe nézek azt tudom mondani, hogy igenis szép és csinos vagyok és nem érdekel, ...

Beacon Hills utcáin a terror és a rettegés minden nyoma látszódott. Az emberek három csoportra oszlottak. Voltak, akik elbújtak a félelemtől, voltak, akik fegyvert ragadtak és voltak, akiket levadásztak. A ködös úton az Állat Klinika felé tartó lány épp az utolsó csoportba tartozott. Egy percig sem bírt nyugton maradni, mióta az állatok egymást gyilkolták, s a legártatlanabbnak hitt polgár is fegyvert fogott fajtája ellen. Az idegeskedő béta félelemtől és dühtől tövig nyomta a gázt és közben újra élte a rettegést, amit akkor érzett, mikor a Hajszából kiszabadult lény megjelent a közelükben. Malia bár kívül erősnek próbálta mutatni magát, belül rettegett a tudattól, hogy ez az egész az életébe kerülhet, hisz még nem járt sehol, kamaszkorát egy farkas testében töltötte, bújdokolva, bűntudattól és önutálattól remegve. Bármennyire félt a haláltól, vagy inkább, hogy tapasztalatlanul hal meg, bármikor feláldozta volna magát falkájáért és alfájáért. Ahogy görccsel a gyomrában leparkolt a re...

Már egy ideje fontolgatom, hogy be merjem-e vállalni ezt a kis apróságot, de valahogy ma egy videót látva nem bírtam tovább magamban tartani a dolgot. Mielőtt komolyabban belemennék a részletekbe, szeretném letisztázni, hogy természetesen nem általánosítani szeretnék és tisztában vagyok azzal, hogy még én sem tartozom a szupertapasztalt emberek közé. Mégis néha komolyan sokkolnak azok a szakadékok, amelyek az egyes korosztályok között vannak.  Tudom, hogy én másfajta nevelést kaptam, mint a társaim. Más felfogásban nőttem fel és ennek meg is lett és van a gyümölcse. Azonban ezek a szakadékok nem is feltétlen a nevelés miatt alakulnak ki. Mivel van egy húgom, így kapok egy kisebb betekintést a csupán két évvel fiatalabb társaságok körébe. Na meg a mai online világban a fotók, videók és egyéb interneten való megnyilvánulások igazán könnyűvé teszik a mások életébe való bepillantást. Márpedig manapság szinte mindenki imádja megosztani, hogy ő mennyire tökéletes, boldog, vagy menő. Azt,...

Eljöttek az utolsó napok, Elkoptattuk mi már az iskola padot. Furcsa ez most, szinte hihetetlen, Hogyan repült el ez az idő ilyen sebesen. Azt hittük még van időnk És szinte vártuk, hogy ez végre elteljen. Azonban most itt vagyunk, És szemeink könnyekkel telnek. Búcsút veszünk a másiktól, Majd elköszönünk tanárainktól. Utoljára megnézzük a padunkat, Melyben puska lapult oly' sokszor. Elválunk a termünktől, S talán utoljára még az épülettől. Kilépünk az ajtón és fellélegzünk, Túl vagyunk már mindenen, nincs mitől félnünk. Meglehet most szabadnak érezzük magunkat, De a fájdalom mindannyiunkban ott van. Nem tudjuk mikor látjuk egymást legközelebb, Megfogalmazni pedig mi bennünk van, nem lehet. Ugyan minden percét nem szerettem,  De hiányozni minden egyaránt fog nekem.

Ég az arcom, Fáj a szemem, Lassan könnyek gyűlnek bele. Kedvem nincsen, Csak fájdalom lelkemben, S ezért a sós cseppek is jönnek. Pontos okát megmondani lehetetlen, Hogy miért érkeznek, Rejtély még nekem. Talán csak fáradt vagyok, Meglehet, hogy kimerültem, Vagy csak a hosszú bezártság jele. Megmondani nem tudom, De elég egy rossz szó és megjelennek, Arcom simogatva tisztítják a lelkem. A végén pedig halkan koppannak az ágyon, S végleg eltűnnek, Boldogságot, vagy megnyugvást hozva ezzel nékem.

Fekszem a szobámban néma csendben, Csak meredek a plafonra, S az arcodra gondolok elég vegyes érzelmekkel. Mosoly szökik az ajkaimra, ha mosolyodra gondolok, És könnybe lábad a szemem, amikor eszembe jut haragod. Mellkasom ölelésed emlékére fájdalommal felel, De nevetésed visszhangjára nekem is nevetnem kell. Érzelmeim csapongnak, ahogy az emlékeink halványulnak, De teljesen elfeledni téged valószínűleg sosem tudnálak. Ha beszélnél hát tudd, hogy itt vagyok, De ne aggódj én hallgatni is nagyon jól tudok. Dönteni a te feladatod, de szerintem jó, ha tudod, hogy én mindig itt vagyok.