Érettségi, avagy a teljes stressz és önbizalom rombolása.

"Szégyen vagyok!"
"Nem elég jó!"
"Béna vagyok!"
"Hülye vagyok!"
"Nem fognak felvenni!"
"Lehetett volna jobb!"
"A testvérednek/unokatestvérednek jobban sikerült."
Ezek és ilyen jellegű mondatokat hallottam azoktól a barátaimtól és családtagjaiktól, akik most érettségiztek. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de bennem igazán felment a pumpa. És nem, nem azért, mert a barátaim mondták ezeket vagy éppen ők kapták meg valamelyik rokonuktól, esetleg szülőtől, hanem azért, mert egyáltalán ilyet tud valaki mondani magára, egy szerettére. 
Nekem olyan családom van, ahol soha nem kaptam ilyen jellegű megjegyzést, de magamban - annak ellenére, hogy világ életemben támogatást kaptam - sokszor megfordultak hasonló gondolatok. Hogy nem vagyok elég jó, hogy béna vagyok vagy éppen hülye és hogy mekkora csalódás lesz, ha nem vesznek fel egy egyetemre. És mindezt azért, mert a mai felfogásban az van benne az emberekben, hogy ha nincs diplomád, akkor senki vagy, pedig ez olyan messze van az igazságtól, mint innen a Pluto bolygó.
Amint bekerülünk a gimnáziumba, már az első héten elhangzik, hogy mennyire fontos, hogy tanulj, mert mi lesz majd az érettségin, mi pedig értetlenül pufogunk, hiszen éppen hogy csak túlvagyunk a felvételin. És igen, tény, hogy gyorsan elrepül az a 4-5 év, amit a gimiben töltünk, tele stresszel és szórakozással egyaránt, de éveken át, hetente hallgatni azt, hogy mi lesz majd az érettségin, akkora stressz, amit az ember a végén úgy kezel, hogy ha csak meghallja azt, hogy "érett", már görcsbe ugrik a gyomra és majdnem kidobja a taccsot, hiszen azt hisszük, hogy tényleg ettől függ az élet és kevesebbek leszünk, ha nem úgy sikerül, ahogy elvárják tőlünk. Hát..azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy nem, nem leszünk. 
Lehetne azt mondani, hogy könnyen beszélek úgy, hogy már egyetemista vagyok, de az igazat megvallva, amennyire én is izgultam, hogy vajon felvesznek-e, a végén, amikor megkaptam az értesítést, miszerint szeptemberben kezdhetek, azt éreztem, hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem jön össze. Hogy miért? Mert addig elmehettem volna dolgozni, amivel tapasztalatot gyűjtök; elvégezhettem volna egy-két képzést különböző területeken, amik érdekelnek és már több lehetőségem lehetne az életben; esetleg utazhattam volna vagy magamra szánhattam volna egy kis időt; tanulhattam volna nyelvet; jobban ráfeküdhettem volna a sportra és még millió, meg egy dolgot fel tudnék sorolni. Mégis féltem az elején, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel és mit szólnak majd mások az eredményemhez, a családom nem csalódik-e majd bennem, pedig tudtam, hogy ez a legrosszabb esetben sem fordulhatna elő velem. 
Szóval itt ülök és hallgatom, hogy a barátaim mennyire elkeseredettek, mert jobbra számítottak és mert a családjuk hogyan reagál még egy nagyon jó eredményre is, én pedig azon gondolkozom, hogy miért is jó ez. Éveken át stresszel a legtöbb tanár azzal, hogy mi lesz majd azon a bizonyos "nagy dolgozaton", évekig hallgatjuk a szüleinktől is egy-egy vita vagy veszekedés alkalmával, hogy szedjük össze magunkat a tanulás terén, mert hogyan fog menni az érettségi, ha most nem tanulunk, akár kilencedik év elején. Hosszú időn át izgulunk azon, hogy mi lesz majd, amikor kiöltözve le kell ülnünk az elé a bizonyos lap elé és évek alatt összegyűjtött tudást kell feleleveníteni, ami még csak nem is az igazi tudásunkat mutatja meg, hanem, hogy mennyire tudunk magolni. Az utolsó évünkben reggeltől, estig tanulunk, hogy meg legyen minden tétel, költő, évszám, város, képlet és idegennyelvű kifejezés, mert mindenhonnan azt kapjuk, hogy ettől függ az életünk. Annyit tanulunk, hogy a végén már összefolynak a betűk és rengetegszer omlunk össze, mert azt érezzük, hogy nem vagyunk képesek teljesíteni, de ezt senki nem látja és senki nem értékeli. Nem, mert csak az számít azokban a hónapokban, hetekben, napokban, hogy egy héten át mindenből jól teljesítsen az ember. Igazi stressz és félelem az a néhány nap, aztán még az elkövetkező egy hónap, amíg megtudjuk az eredményeket, készülünk a szóbelire és várjuk, hogy felvettek-e vagy sem. Amikor pedig megkapjuk az írásbelik eredményét, mindegy, hogy mennyire teljesítettünk jól, csak a negatív gondolatokat kapjuk, halljuk meg és gondoljuk mi is, mert lehetett volna jobb. 
Úgy teszünk, mintha tényleg ettől függne minden és holnap nem kelne fel a nap ugyanúgy. Rosszul érezzük magunkat és minden önbizalmunk összedől, csak mert egy vagy két ponttal jobbat akartunk, jobbat vártak tőlünk. Én is éreztem így és én is szorongtam, pedig nem kellett volna. Volt, amiben jobbat szerettem volna, de hogy őszinte legyek, ma már nem is emlékszem, mert senkit nem érdekel, hogy 75% vagy 80% lett az a fránya töri érettségi és biztos vagyok benne, hogy a szülők, rokonok sem tudják megmondani az ő eredményüket, akik azt tudják reagálni, hogy: "lehetett volna jobb"; "a testvéred/unokatestvéred jobbat írt"; "ez nem elég jó".
Miért is emlékeznének, hiszen ma már senkit sem érdekel igazán. Ugyanúgy felkelt a nap, elteltek évek és semmivel nem lett jobb vagy rosszabb ember, csak mert nincs diplomája vagy éppen, mert anno kihagyott egy évet. Az én szakomon sok ember kihagyott egy évet, mielőtt elkezdte volna az egyetemet és egyik sem bánta meg. Én nem érzem magam kevesebbnek, mert volt aki jobban teljesített nálam és nem érzem magam többnek, mert volt, akinél én teljesítettem jobban. Akkor vajon miért stresszeljük és romboljuk a másik önbizalmát, ha egy év múlva már senkit nem érdekel az eredmény? Miért azonosítjuk az embert egy bizonyítvánnyal, amikor egyértelműen nem a matek hármas vagy négyes miatt lesz jobb vagy rosszabb. Még csak nem is butább emiatt. Miért kerítünk ekkora feneket egy érettséginek, ami múlhat egy pillanatnyi állapoton, még akkor is, ha az ember kigürizte a belét egy jó eredményért? És hogyan építsük fel a teljesen lerombolt önbizalmat, az összetört fiatalfelnőtt lelket ahhoz, hogy elhiggye, hogy nem ezen múlik az élet? Csak mert, szerintem az utóbbit kellene tenni, hiszen senkinek sem az eredményén múlik, hogy milyen is ő maga valójában. Nem ér ennyit, még a "hihetetlenül fontos" érettségi sem. Mindannyian többet érünk, többek vagyunk, mint egy buta kis jegy, pontszám, dolgozat eredmény, bizonyítvány, csak meg kellene tanulnunk ezt intézni az emberek felé, nem pedig azt, hogy miért nem elég jó a gyerekünk, unokatestvérünk, testvérünk, mi magunk.