Darabjaim

Csetlek-botlok, megcsúszom, Pedig eddig stabilan álltam mindig. A levegőt beszívom, De közben a mellkasom szorít. Víz alá bukom, Viszont nem tudok feljönni. Mázsás súlyok a lábamon, Ezek húznak lefelé, míg sötét nincs. Úgy érzem, nagyon kell visítanom, De a mélyben, hiába teszem, nem hallani. S ha el is jut hozzád a hangom, A saját súlyod neked sem segít. Küzdésből áll minden napom, És közben nincs idő levegőhöz jutni. Amíg tudok, kitartok, De közben érzem könnyes szemeim. A tükörképem megkopott, Nem tudom, meddig bírok kitartani. Egyre nehezebbek a súlyok, Hisz pihenni idő nincs. A felszínen a fény felé kapkodom, De a levegő elkezd fogyni. Hogy ennek mi értelme, nem tudom, Egyszerűbb lenne elengedni. A súlyokat ideje lerúgnom, Az érzéseim kimondani. A könnyem csorog, végre hagyom, s tudom, Megérdemlem, hogy fel tudjak lélegezni.

Van ez az érzés, Mi idebent szorít. De ha megkérded, hogy ez mi Nem tudnám megmondani. Egyszerre akarok szabadon szállni kint És közben egy takaró alatt magamba borulni. Szeretnék őszintén nevetni, Majd két perccel később hangosan zokogni. Szeretnék a karjaidba omlani, S közben messze eltolni. Szeretném elmondani mindazt, mit érzek, S közben visszaszívni, mit eddig elmeséltem. Szeretném szavakba önteni, És közben mélyen hallgatni. Mindezt megérteni, Inkább az árral sodródni. Mert tudom, hogy kettősség dúl bennem itt, Ami sokszor teljesen össze tud zavarni. Nem tudom, hogy akarod-e tudni, Amikor olykor én sem tudom kezelni. Előfordul, hogy egyszerre mindent érzek, És közben mégis a belsőm teljesen üres. Máskor meg egyszerre önt el minden, És a nevetésből heves sírás lesz. Hiszen van ez az érzés, Mi idebent szorít. De ha megkérded, mi ez, Nem tudnám megmondani. Talán minden és semmi egyszerre, Vagy csak valami, ami emlékeztet, tényleg van szívem.

Igen, lehet, hogy nem tökéletes a mosolyom És nem százszázalékos a látásom. Lehet, hogy magam sem vagyok tökéletes  És biztos, hogy van sok kivetnivaló bennem. De jobb, ha tudod, hogy ha én nevetek, Akkor őszintén teszem meg. Ha sírok, akkor mindent kiadok, ami bennem van És büszkén vállalom minden érzésem. Megteszek bármit azért, akit szeretek És megölellek, ha arra van szükséged. Igen, vannak rossz napjaim, megesik. Van, hogy bekönnyezem egy pelenkareklámon És a nevetésem zokogásba fordul, Ahogy az is, hogy csendben ülök a sarokban egy napig, Miközben én sem tudom, hogy mi az, ami bent szorít. Néha nem ismerem saját magam, csak azt tudom, hogy baj van És lehet, hogy olykor még le is betegszem, De ezektől még sok érték rejlik bennem. Szeretem az élet kis örömeit, Szeretem, ha megölelnek  És ha együtt lehetek azokkal, kik fontosak nekem. Értékelem az apró, szép dolgait egyetlen napnak, Mindig ott vagyok, ha szükség van rám, csak ezt formáld szavakba. Szeretek szeretni és ezt kimutatni,

Ez túl nagy falat,  Én ehhez kevés vagyok. Hisz csak egy csepp vagyok a hatalmas tengerben, Nincs elég erőm, hogy mindezt meglépjem És változást érjek el. Pedig szeretném, ha a dolgok változnának, Hisz annyi ügy van, amiért tenni kellene És ami ellen tenni kell! Mégsem lépek, csak ülök némán a sötétben És várom a csodát, Remélem, hogy lesz valaki, aki elindítja a hullámot, ami megtisztítja mindazt, amit kell. Mert ha nem hullámzik a tenger, nincs, ami megtörje a csendet, Nincs, ami meghozza a változást,  Nincs, ami összefogja a kis cseppeket, Melyek együtt csodákra képesek. Mint mondtam, én csak egy kis csepp vagyok, De ha nem lennék, ennyivel kevesebb lenne a tenger. És ez a jel, hogy mennyit ér egy kis csepp, Hogy mire képes, ha lépni mer, Hiszen ha ez a csepp beleesik, A tenger elkezd hullámzani és nincs, ami megállíthatná, amíg magától le nem nyugszik. Ilyenek vagyunk mi is. Talán azt érzed, hogy csak egy csepp vagy a tengerben, De ez nem jelenti azt, hogy nincs erőd, ami hullámoka

Besokalltam, elfáradtam, elég volt! Elmondom százszor, kikiáltom. De mint amikor tömegben visítok, Senki nem hallja, amit mondok. Ez az élet, azt mondják, Üdv a való világaban, azt hajtogatják. Mintha én nem tudnám. Nem kell emlékeztető, rég tudom már. Megyek és csinálom a dolgom, Nem esem térdre, hisz arra nincs jogom. Mi az, hogy sírok? Kelj fel és harcolj, másnak sem könnyű! Remegek, befeszülök, kapkodom a levegőt, Égnek a vénáim, felperzsel, mi bennem nő. Ki lenne megértő, Ha bármit teszek, nekik nem megfelelő. Senki nem kérdezi, én mire vágynék, Ha mégis elmondanám, nem értenék. Visítok, kiáltok, zokogok! Hát tényleg nem látjátok? Összekuporodva könyörgöm, Tépem a hajam erőből. De mindegy, mit teszek,  Nincs aki meghallaná, mit kérek. Egyedül maradok a tömegben visítva, Aki számít nekem, az sem hallja. Csak a saját elvárásokat sorolják, Én pedig nem bírom tovább. Pedig az egyetlen dolog, amire vágynék, Az az őszinte, feltétlen megértés.

Rám nézel és megbámulsz, Rendben. Folyik a nyálad, miközben nézel, Elviselem. Elsütsz egy disznó poént, Elengedem. Valahogy megtalálsz a neten, Legyen. Még rám is írsz véletlen, Adok egy esélyt. Azt kérded, hogy vagyok és mi van velem, Már bocs, de ismersz? Két mondat után rám startolsz, Adtam bármilyen jelet? Csak mert válaszolok, kapok egy meztelen képet, Kértem én ilyet? Cserébe te is követelsz, Hisz csak a testem érdekel. Majd találkozni hívsz, mintha mi sem történt volna, Te tényleg így ismerkedsz? Nem érted, mi bajom van veled, Én meg azt kérdezem, hogy mi bajod van neked. Megkérded, mekkora melltartót hordok, És te ezt udvarlásnak nevezed. Kíváncsi vagy, hogy milyen színű a bugyim, Hát figyelj, gondold át még egyszer. Segítek neked udvarolni, mert úgy látom, hogy magadtól nem megy. Nézz rám, kérdezd meg a nevem, Ha elég bátor vagy, írj nekem. De ne az érdekeljen,  Hogy mekkora a mellméretem! Kérdezd meg, hogy miket szeretek, Hogy mit olvastam legutóbb, Hogy mik a terveim az élet

Leülünk egymáshoz, beszélgetünk Komolyan összeakad tekintetünk. Mosolygunk, nevetünk, közeledünk, Mire rég várok, most beteljesül. Én elmondom, mi bennem elmerül, S te is megosztod velem érzelmeid ott belül. Feléd lépek, s te felém lépsz, Nincs semmi, ami ezzel felér. Amit ezzel nyerünk, az igazi megértés, S nincs ami ezt helyettesíthetné. Ettől lesz minden igazán szép, Hogy mosolyod még többet láthatom én. Aztán valami történik, A jó kedved eltűnik. Megint elkezdesz távolodni, Ismét bezárod kapuid. Nem tudom mi váltotta ki, De én nem törölhetem könnyeid. Mellkasom összeszorul a tudattól, Szemem könnyes a fájdalomtól. Továbbra sem mondod, mi a kiváltó, Csak remélem, tudod, veled vagyok a távolból. Hiszen tőled elég egyetlen szó, S utánad minden máris utolsó. Ha kell ölellek, megnevettetlek, Ismét jó kedvre derítelek. Ha kell csak ülök melletted, S veled együtt hallgatom a csendet. Megadok bármit, ami szükséges, Hogy jobban légy és ismét felém lépj egyet.