Második otthon

Sportolóként rengeteg érvet fel tudnék sorakoztatni amellett, hogy miért jó sportolni. Millió, meg egy dolgot köszönhetek annak, hogy a szüleim által belekerültem egy olyan körbe, ami teljesen másképp funkcionál, mint egy átlagos ember. Más élvez prioritást, más az élet ritmusa, más a felfogás és teljesen mások a határok, de most nem ilyen oldalról szeretném megközelíteni a sportot. 

Éppen ezért nem kezdem el sorolni, hogy miket tanultam általa, sem azt, hogy mennyit szenvedtem vele olykor, mert teljesen másról szeretnék mesélni ezen belül. Mégpedig a "második otthon" érzéséről. Arról, hogy milyen, amikor már nem csinálod a megszokott rutint, abba kell hagynod az edzéseket ilyen-olyan okokból kifolyólag, de ha visszatérsz, akkor még mindig úgy örülnek neked, mintha sosem mentél volna el. Arról, hogy mennyire melengeti a mellkast, amikor az ember hazaér olyan emberekhez, akik bár vérszerint nem a rokonai, mégis olyanok, mintha a családod tagjai lennének. Az általad választott családé.

Sajnos nekem néhány évvel ezelőtt abba kellett hagynom a sportom és nem azért, mert abba szerettem volna. Meg kellett tanulnom másképp terhelni magam és más formában edzeni a testem. Kiestem egy csapatból, amit még nem terveztem otthagyni és le kellett mondanom a már megszokott rutinról, ami tény, hogy olykor nehézséget okozott, de így is megvolt a maga bája. Továbbra is lejártam edzésekre, de nem volt ugyanolyan és ezt mindenkivel tudtuk, aki ott volt mellettem. Át kellett állnom egy olyan szerepbe, ami eleinte ijesztőnek tűnt, de az edzőim bizalmával sikerült megugranom azt az akadályt, hogy én is gyerekeket tanítsak és segítsek a szőnyeg széléről. De sajnos az élet más irányba vitt, ahogy egyetemre kerültem, egyre csak fogytak az alkalmak, amikor vissza tudtam térni az általam választott családhoz, viszont a hiányuk mindan nap bennem volt.

Az elmúlt hetekben, hónapokban többször is volt szerencsém hazatérni hozzájuk, a második otthonomba. Izgultam, hogy milyen reakciót vált majd ki, hogy megint megjelenek közöttük, hogy az egykori edzőim miképpen fogadnak, hogy a kislányok, akikkel foglalkoztam, örülni fognak-e nekem, mennyit nőttek, a picik emlékeznek-e még rám. És akkor megjelent. Ott volt az a forróság, ami a szívemet hevítette és mosolyra húzta a számat. Beléptem a második otthonomba és ugyanolyan szeretet fogadott, mintha el sem mentem volna. Az edzőim mosolyogtak, öleltek és örültek, a csapat, akikkel régen foglalkoztam, hiába nőttek meg, a nyakamba ugrottak és a picik - bár ők is cseperedtek - a nevemet kiabálva rohantak felém. Meghatódva vettem tudomásul, hogy a sport sokkal több, mint amit egy külsős ember el tud képzelni. Igen, rengeteg dolgot megtanít és néha lever. Igen, van, hogy nagyon fáj és nehéz. Igen, olykor vannak konfliktusok és feszültségek, de ezek a legjobb családban is megjelennek. Viszont mindez megéri. Megéri, mert ahogy a családban is, mindegy, hogy mikor, mennyi időre mész el, amikor visszatérsz, mindig olyan lesz, mintha hazatérnél. Teljesen mindegy, hogy milyen hosszú a távol töltött idő, a csapatod, az egyesületed minden alkalommal tárt karokkal, szeretettel fogad majd és ettől mindig benned lesz a "második otthon" érzés. És ez az, amiért a sok fájdalom, nehézség és küzdés igazán megéri.