Darabjaim

 Astrid görccsel a gyomrában lépett be az általa annyira jól ismert házba. A tűsarkúja kopogott a padlón, így igyekezett a lábujjhegyén járni, hogy a szülei még ne tudják, hogy otthon van. Nem velük volt a baja, hanem a rendezvénnyel, ami miatt otthon kellett lennie. Amint a diplomát a kezébe adták, az édesanyja eldöntötte, hogy megszervezi ezt a partit a lányának, aki a háta közepére sem kívánta az egészet. Nem szerette ezeket a rendezvényeket. Az egész gyerekkora ezekről szólt és ő sosem lelte örömét bennük. Egyszerűen nem vonzotta a sok gazdag ember üres fecsegése, nem volt véletlen az sem, hogy a lehető legmesszebbi egyetemre menekült mindezek elől, csak hogy ne kelljen részt vennie felesleges szóhasználatban és műmosolyokban. Pedig innentől ez várt rá és ő ezt pontosan tudta is, hiszen a szülei kérése is pontosan ez volt. Soha nem kényszerítették semmire, de édesanyja és édesapja is kicsi kora óta azt szerették volna, ha beszáll a családi üzletbe majd az egyetem után, Astrid pedig

Szerelem, mily édes érzés... Sz íved hevesen ver, mint soha még, s E gyetlen pillanat is elég, hogy R epdeső lepkék gyomrod ellepjék. E lfelejted minden bajod és L ehet, az arcod elpirul. E lmosolyodsz, mikor meglátod, M elegségtől szíved túlcsordul. És olykor a nevét sem tudod, ki rabolta el szíved, De az érzés örökre megmarad benned.