Darabjaim

Szárnya törött madár, ki házamba repült S a szívemhez közel került. Ápoltam, hogy jobban legyen, Szeretetem kitártam irányába serényen. Tudtam, hogy egy nap jobban lesz És akkor elrepül innen messze. A hiányára fejben felkészültem, De mikor ez valósággá vált, megtörtem. A szívem titkon remélte, Hogy látja még őt egyszer az életben. Így karjaimat utoljára még köré zártam, Majd engedtem, hogy elszálljon a világba. Aztán könnyeimet felszárítottam, Hiszen tudtam, ezért gyógyult meg a sérült szárnya. Belül pedig éreztem, hogy nincs mindennek vége, Visszatér még hozzám, egyszer az életben.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy minek írok az interneten, hogyha nem keresek vele semmit. Őszintén meglepett ez a kérdés, hiszen eszembe sem jutott, hogy azért kell csinálnom valamit, amit szeretek, hogy pénzt keressek rajta. Sosem gondoltam arra, hogy csak a haszon kedvéért tegyek egy számomra fontos dolgot, úgyhogy szeretném elmesélni, hogy pontosan miért is írok olyan felületeken, amiken nem kapok semmilyen jutalékot ezért. Amikor öt évvel ezelőtt regisztráltam arra az alkalmazásra, ahol most megjelentetem a műveimet, először eszembe sem jutott, hogy én is írjak. Csakis olvasóként terveztem jelen lenni ebben a hatalmas közösségben. De aztán eszembe jutott valami. Egy olyan valami, amit úgy gondoltam, hogy nem lenne rossz megörökíteni. Mondhatni, hogy ihletet kaptam az íráshoz. Eleinte haboztam, hogy csak magamnak írjam-e, vagy ki merjem-e tenni közszemlére, de aztán megvontam a vállam.  "Maximum nem olvassa senki." Ez a gondolat volt, ami rávett arra, hogy mégis megjelení