Szakadékok

Már egy ideje fontolgatom, hogy be merjem-e vállalni ezt a kis apróságot, de valahogy ma egy videót látva nem bírtam tovább magamban tartani a dolgot. Mielőtt komolyabban belemennék a részletekbe, szeretném letisztázni, hogy természetesen nem általánosítani szeretnék és tisztában vagyok azzal, hogy még én sem tartozom a szupertapasztalt emberek közé. Mégis néha komolyan sokkolnak azok a szakadékok, amelyek az egyes korosztályok között vannak. 

Tudom, hogy én másfajta nevelést kaptam, mint a társaim. Más felfogásban nőttem fel és ennek meg is lett és van a gyümölcse. Azonban ezek a szakadékok nem is feltétlen a nevelés miatt alakulnak ki. Mivel van egy húgom, így kapok egy kisebb betekintést a csupán két évvel fiatalabb társaságok körébe. Na meg a mai online világban a fotók, videók és egyéb interneten való megnyilvánulások igazán könnyűvé teszik a mások életébe való bepillantást. Márpedig manapság szinte mindenki imádja megosztani, hogy ő mennyire tökéletes, boldog, vagy menő. Azt, hogy mit evett reggelire; hogy éppen hova megy a barátaival; hogy milyen részegen; vagy hol nyaral pont a családjával. Ezekkel persze semmi gond nincs, de egy olyan irányt adunk a fiatalabbaknak, amivel csak azt érjük el, hogy ők minél előbb fel akarjanak nőni. Egy hamis világképet kifejlesztve bennük. De vajon tényleg jó, ha egy-kettőre felnövünk?

Mint említettem, tizenkilenc évesen nem tartozom a túlságosan tapasztalt emberek közé. Nincsenek olyan bölcsességeim, mint a szüleimnek, nagyszüleimnek, de a saját életemből megtapasztalt dolgokat egyre jobban tudom alkalmazni, hogy ne kövessek el újra egy adott hibát. És pont a mostani koromban, amikor elég nagy változások vesznek körül, tapasztalom azt, hogy a kortársaim sokkal inkább szeretnének még egy kicsit gyerekek lenni és nem azon stresszelni, hogy hamarosan már magunknak kell fizetni mondjuk a lakbért. Ez talán szélsőséges példának tűnik, de így van.

Ezzel szemben viszont van egy hatalmas szakadék az alattunk lévő korosztálynál. Nem akarom a saját generációmat dícsérni, mert már mi is eléggé félresikerültünk rengeteg szempontból, de az, hogy mi folyik alattunk, komolyan letaglóz. Van szerencsém nálam fiatalabb barátnőkhöz és hallom a történeteiket. Nem akarok az annyira szeretett szöveggel jönni, hogy "bezzeg az én időmben", de van benne valami. 

Nekem nyolc évesen még az jelentette az igazi örömöt, ha elmentünk fagyizni a családommal, nem az, ha valami idétlen videós új kreálmányát nézhettem a neten. Eszembe sem jutott elektronikus eszközökkel játszani. Fára másztam és tollasoztam a barátaimmal az utcán arra figyelve, hogy mikor jön egy kocsi, ami elől elugorhatunk.

Én tizenkét évesen még bőven társasoztam, vagy barbie babákkal jászottam, nem pedig a tiktokot görgettem a hiper-szuper új telefomon. Még nem is volt telefonom...

Tizennégy évesen? Örültem, ha a fiú, aki tetszett megfogta a kezem, vagy rám mosolygott, nem nála aludtam - ha valóban csak alvásról van szó - mondván, hogy "elég idős vagyok már ahhoz, hogy a szerelmemnél aludjak". Mintha tudtam volna, vagy a mai gyerekek tudnák, hogy mi a szerelem ennyi idősen.

Tizenhat évesen eszembe nem jutott hányásig inni és részegen a városban randalírozni. És nem, nem csak azért, mert így neveltek. Tagadhatatlan, hogy sokat számít, de nekünk annyi idősen még az volt a szórakozás, ha zenét hallgatva kártyázhattunk egy barátunknál.

Ezek csak apróbb kiemelések, amik a szakadékot képzik és az apró méretük ellenére én nem értem őket. Lehet velem van a baj, de számomra érthetetlen, hogy miért számít menőnek, ha tizennégy évesen már nem szűz az ember. Az, ha már hatodik osztályban elkezdenek felnőtt tartalmú videókat és filmeket nézni és azon versengni, hogy ki tud több felest meginni. Nem tudom, hogy miért csak akkor számít jónak egy buli, ha a végén mindenki a vécé fölött görnyedve köt ki és, hogy miért gáz, ha valaki ebből ki akar maradni. Minek posztolja valaki, ahogy nem tud egyenesen járni a sok szesztől? Mért baromi menő, ha valaki nem tud helyesen írni? De végülis mit számít az, ha minden nap más partner mellett ébredhet, nem igaz? Miért azt értékelik, ha valaki tud egy újabb tiktok táncot és nem azt, ha egy adott személy elolvasott egy jó könyvet - a saját korának megfelelő fajtából? Mi az oka annak, hogy már a tizenhárom éves gyerekek a szüleik elől titkolva, - másokkal megvetetve a dohányt - cigarettáznak, ahogy kilépnek az iskola kapuján? Vagy annak, hogy instára pakolják ki a bánatukat, mert megsértette egy fiú/lány és idegenektől várnak támogatást? Ha feltétlen olvasni kell, akkor miért egy Szürke Ötven Árnyalatával kezdenek már tizenkét évesen, nem pedig egy Hűvösvölgyi Sulival? Sorolhatnám még a rengeteg kérdést, ami foglalkoztat, de tartok tőle, hogy választ úgysem kapnék, csak azt, hogy ez jó nekik. Persze...mert ettől aztán olyan remek felnőtt lesz. Elvégre a felnőtté válás csakis erről szól. Véletlenül sem a tanulásról, munkáról, költségekről, felelősségvállalásról és komoly problémákról...

Említettem már, hogy nem általánosítok (tisztelet a kivételnek) és, hogy a kortársaimat sem akarom dícsérni, mert mi sem vagyunk tökéletesek. Sőt...köztünk is vannak ilyen felfogású emberek - sajnos nem is kevés. Tagadhatatlan, hogy velünk kezdődött ez el. De már köztünk és a tizennyolc évesek között is akkora szakadék van, amit nem nagyon lehet áthidalni. Egyre kevesebb az érettebb felfogásban lévő fiatal és azok, akik ebbe a kategóriába csúsznak bele, általában magányosak maradnak, mert cikinek gondolják őket. 

Egy nálam két évvel fiatalabb barátnőmmel és annak barátaival eltöltött este után jöttem rá, hogy vagy mi öregedtünk ki nagyon, vagy pedig a mai fiatalok akarnak felnőni egy igazán buta módon hamar. És a legironikusabb az egészben, hogy engem az utóbbi lehetőség jobban elkeserít, mint az a tény, hogy esetleg mi lettünk már öregek ehhez a felfogáshoz. 

És sajnos ez egyre csak romlik.