Új hely, új élet

Lydia a meleg ellen a feje fölé tartott esernyő mögül figyelte a cseresznyevirágok hullását, miközben magában visszaemlékezett a napra, amikor a régi sérelmek elől Japánba költözött, hogy új életet kezdjen. Amikor megvette itteni lakását, elmondhatatlanul félt az új országtól és nyelvtől, de minden egyes gondolatát, ami a félelem ölelése felé lökte azzal csitította el, hogy nincs mit veszítenije. Az a lány, aki anno Los Angeles utcáin boldogan rohant hazafelé a vőlegényéhez a kezében egy ultrahang képpel a pocakjában növő gyermekükről, már nem élt. Elsüllyedt abban a tengerben, amiben a baleset jéghegye taszította, mikor elvette tőle a párját és még meg nem született gyermekét. Nem volt mit veszítenie, amikor teljesen új és idegen helyre költözött, testében egy olyan lélekkel, ami csak árnyéka volt régi énjének.

És akkor, amikor figyelte, hogy a rózsaszín virágok hogy hullanak a fáról, miközben az eprét eszegette és a tájat festette, úgy érezte, hogy jól tette, mikor elhagyta régi lakhelyét. Itt, ahogy körbeölelte a csend, úgy érezte, hogy az eltávozott szerettei ölelik körbe és védik őt. Az egésznek meg volt a maga varázsa, nosztalgiája és felüdülése, amik gyógyították régről megmaradt sebeit.
Amikor egy újabb darab epret emelt ajkaihoz, észrevett valamit. A régi énje valószínűleg eldobta volna a gyümölcsöt jó messzire és a hideg is kirázta volna, amiért majdnem megette azt, amiből épp egy kukac mászott ki. Azonban most csak elmosolyodott a kis lényen, felemelkedett a székéről, elsétált az egyik nagyobb fűcsomóig és elhelyezte oda a gyümölcsöt, ahogy azt a vőlegénye is tette volna anno. Miközben figyelte, ahogy a jószág kimászik addigi lakhelyéről, egy pillanatra a tekintete az ujján pihenő karikagyűrűre siklott, s szinte érezte, ahogy Emmett mellélép kezében a gyerekükkel és megsimítja arcát.
-Te is ezt tetted volna.-Suttogta maga elé a lány, s egy könnycseppet ejtve, visszaült a székére, hogy befejezze művét, melyen elrejtette magát, a babáját és örökké tartó, egyetlen, igaz szerelmét.