Elvett pillanat

Azok, akik ismernek és olvassák a blogot, tudják, hogy nem szoktam politizálni - nem is szeretek - , és a blogom sem azért jött létre, de ez most kikívánkozik. 

Előre elnézést kérek.

Többször említettem már a koromat és az sem titok, hogy most vagyok végzős a gimnáziumban. Mindannyian tudjuk, hogy mivel jár ez: érettségi és szalagavató. Most az utóbbiról szeretnék egy pár szót említeni. 

Eleinte nem akartam táncolni, mivel saját bevallásom szerint nem tudok, így féltem volna az osztályom előtt, és velük szerepelni, de rávettek, hogy vállaljam be, mert jó buli lesz. Végül megtettem. Azt mondtam, hogy egyszer élünk és csináljuk. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen időszak jön majd a nyakunkba és meg sem fordult a fejünkben, hogy esetleg le kell mondanunk róla.

Nem vagyok az a típusú lány, aki hisztizik, ha letörik a körme és mindenképp habos-babos ruhában akar szerepelni. (Szerepelni sem szeretek.) De azért bennem van a nő, aki mégiscsak szeret díszes ruhákat próbálgatni. Mégcsak nem is sejtettem ezt, amíg ki nem próbáltam. Vártam, hogy ha eljön az ideje, akkor majd a szeretteim előtt mutathassam be, a társaimmal azt, hogy mivé váltunk az évek alatt és mit tudtunk összehozni a táncpróbák elteltével. Reméltük, hogy eljöhet a nap, amikor a lefutott köreinket és a negatív élmenyeinket elfelejthetjük és megkaphatjuk azt a bizonyos pillanatot, amikor egy kicsit különlegesnek érezhetjük magunkat. De már az iskola első napján negatív hírt kaptunk. A hetek teltével pedig a csalódottságunk és elkeseredésünk beletörődésbe csapott át. 

Én sem azért írom meg ezt a cikket, mert feltétlenül a szalagavató hiánya a bajom - mégha egy kicsit bele is játszik - , hanem azért, mert az igazságtalanság fáj. Rosszul érint az, hogy tizennyolc év után eljutottam oda, hogy elmentem volna egy fesztiválra, de egy felsőbb utasítás úgy döntött, hogy nem lehet. Szó szerint fáj az, hogy elvettek egy olyan pillanatot tőlünk, amire annyira vártunk, de a focimeccseket megengedik. Bosszant, hogy esküvőket nem tarthatnak az emberek és dühít, hogy a szórakozási lehetőségeket megtiltják, de azzal nincs probléma, ha ezrek táncolnak a stadion előtt és egymásba kapaszkodva énekelhetnek, mert a focistáink tudtak egy gólt lőni a százhuszonnyolcadik, faluról felhozott csapat ellen. Nevetségesnek találom, hogy az iskolában lehetetlen szabályokat kérnek, de a felsőbb körökben mozgó emberek nem baj, ha maszk nélkül ünnepelnek.

A legszomorúbb az egészben az, hogy bennünk egy negatív élményt hagynak ezzel; elvesznek pillanatokat, amik kicsit felüdíthetnék az embereket; tönkre teszik a jövőnket; emberek életével játszanak és azt érik el, hogy a csoportomban lévő tizenöt emberből tizenhárom - túlzás nélkül - az iskola után külföldre akar menni.

Mint említettem, nem szoktam és nem is szeretek politizálni, de had kérdezzem meg: Meddig lehet ezt még csinálni?