A metrón.

Régen amíg általános iskolába vagy gimnáziumba jártam, biztos voltam benne, hogy a tömegközlekedésen csak meglepetés érhet, viszont már egy jó ideje busszal és metróval járok. Sok mindent láttam már reggelente és a délutáni, esti rohanásban is, éppen ezért nem nagyon számítottam arra, hogy sok újat nyújthat még nekem a metró azon az úrvonalon, amit szinte minden nap megteszek, de nagyot tévedtem.

Pár héttel ezelőtt az utolsó vizsgámra készültem lélekben, miközben zötykölődtem a csodálatos jármű egyik ülésén, s igyekeztem nem hangosan nevetni. Nem is tudom pontosan, hogy a sok apróság váltotta ki belőlem, hogy majdnem hangosan nevettem, megkockáztatva ezzel azt, hogy leszállítanak a metróról, esetleg jól fenéken billentenek; vagy az, hogy a vizsgaidőszak teljesen leszívott és a stressz és kimerültség így akart távozni, de az biztos, hogy nekem nehezemre esett nem hahotázni. Az is biztos, hogy aznap már annyira fáradt voltam, hogy azon gondolkoztam, hogy nem megyek be az utolsó vizsgámra, hanem rögtön az utóvizsgára megyek, csak ne kelljen elindulnom, de mivel más fából faragtak, ezért csak rávettem magam a dologra és utólag visszanézve, nagyon is jól tettem.

A buszon is csodákat lehet látni, de ott még nem értek meglepetések, nyugodtan tudtam magam készíteni fejben arra, hogy ha minden jól megy, akkor úton hazafelé már csak a pihenésre kell gondolnom, ami otthon vár, nem pedig arra, hogy mit jelent operacionalizálni és koceptualizálni, valamint, hogy az induktív és deduktív megismerési módszerek közül melyik is melyik. Ezzel próbáltam lelket önteni magamba, amíg el nem értem az említett metróhoz. 

Azt megszoktam, hogy érdekes emberek vannak rajta és azt, hogy néha úgy szoktak bámulni engem, mintha egy másik világból léptem volna elő, viszont arra nem számítottam, hogy egyszer azért kapok szúrós pillantást, mert leülök valahova. A félreértés elkerülése végett, üres volt a metró és nem jött egy idős ember sem, akinek át kellett volna adnom a helyem. És nem, az akitől kaptam a szúrós pillantást, az sem abba a korosztályba tartozott, akinek át kell adni a helyet. A fiatalember úgy kábé a harmincas évei körül járhatott, aki előre engedett felszálláskor, de amikor helyet mertem foglalni, olyan tekintettel nézett rám, mintha fellöktem volna valakit azért az ülésért. Mondanám, hogy megrémültem, de az igazság az, hogy csak mosolyogtam egyet a maszkom alatt az új felfedezésen, miszerint a metrón is van ülésrend.

Biztosan az akaszthatta ki a férfit, hogy nem láttam a nevét az ülésen.

Ez a gondolat úgy vágott arcon, hogy egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán bocsánatot kellene kérnem, de sajnos addigra a mozgólépcsőn elfáradt társam messze járt és sértődötten átült egy másik helyre, ahonnan azért tudott ostromolni a szúrós pillantásaival természetesen. 

Egy megállóval később aztán újabb meglepetés ért, amikor egy idősebb bácsi felszállt a járműre és leült az egyik széksorhoz, ami teljesen üres volt. 

Nem, nem ez volt az, ami váratlanul ért. 

Az igazi meglepetés az volt, amikor a bácsi egy újabb megállóval arrébb felháborodottan felpattant, amikor egy lány leült az ő széksorába, két szék kihagyással, mégcsak hozzá sem érve. Ekkor idősebbik utastársam felállt és az engem szúró fiatalember mellé lépve bombázta a lányt legalább olyan lesújtó pillantásokkal, mint amilyeneket én kaptam addig.

Talán nem csak a székek, hanem a széksorok is névreszólóak.

Az ezen való elmélkedésből az szakított ki, hogy mindeközben felszállt egy újabb idősebb bácsi, egy zacskó kajával, aminek külön helyet adott. 

Azt mellékesen meg kell jegyeznem, hogy ekkor már azért kezdett szűkös lenni a hely a metrón. 

Annyira ledöbbentem azon, hogy már az ételnek is helyet illik adni a tömegközlekedésen, hogy fel sem tűnt, hogy mentünk két megállót és újabb emberek szálltak fel. 

De még nem is ez volt a jéghegy csúcsa, hanem az, amikor realizáltam, hogy újabb idősebb férfi csatlakozott az utasokhoz. Pontosabban az, ami ezután történt, ugyanis amint feltűnt, hogy szegény áll, megkérdeztem tőle, hogy átadhatom-e a helyem, de nem kaptam választ. Amikor másodjára kérdeztem ezt, akkor csak megrázta a fejét és behátrált a velem szemben ülő bácsi mellé, akinek esze ágában sem volt elvenni a kajáját a székről, hiába fogytak el az üres helyek. De még mindig nem ez volt az a pont, amikor majdnem kitört belőlem a nevetés, hanem az, amikor az ősz hajú —, aki visszautasította a helyet, amit felajánlottam neki — belenézett a békésen telefonozó "ételes bácsi" telefonjába. És nem elég, hogy belenézett, de nagyon fel is háborodhatott azon, amit látott, ugyanis összevonta a szemöldökét és heves fejrázásba kezdett, s amikor újabb dolgot látott a telefonban, ami nem tetszett neki, ezt ismét megtette. Eddigre már alig bírtam ki, hogy ne nevessek, ugyanis annyira abszurd és hihetetlen volt ez az egész eseménysorozat, hogy arról is megfeledkeztem, hogy egy vizsgára megyek, amin jól kell teljesítenem. Az egyetlen dolog, ami visszafogott, az volt, hogy nem akartam még több szúrós pillantást kapni vagy azt, hogy leszállíttassanak a metróról, amiért pofátlanul viselkedem. 

Úgyhogy tartottam magam.

Viszont amikor a telefont kukkoló bácsi hirtelen rájött, hogy neki le kell majd szállnia ott, ahol nekem is, és elindult, s amint kinyílt az ajtó, megütögette az előtte álló fiatalember vállát ahelyett, hogy szólt volna neki, annyira megdöbbentem, hogy mit sem törődve másokkal, úton az egyetemig hol nevettem, hol pedig mosolyogtam és megállapítottam, hogy hiába tömegközlekedem már egy jó ideje, a metrón minden nap tanulok valami újat —, például, hogy ellenőrizzem az ülést, mielőtt helyetfoglalok, mert lehet, hogy egy ételnek van lefoglalva, vagy más neve már rajta van.