Suliban

Suliban

Újra itt vagyok. 

Felcsendül a dallam, 

Én pedig az órára pillantok.

Idő van, már hallom a tanár lépéseinek hangját.

Gyomrom görcsbe ugrik, 

Agyam kattogni kezd, mint a falon lévő óra.

Az óra, mely egyenletes ritmusával a percek lassú múlását tudatja.

Aztán belép a terembe. 

Nevek után kutat: vajon ki felel ma?

Számat rágom serényen.

Csak beszélnem ne kelljen.

Megúsztam. 

Egy társam szenved helyettem.

"Ülj le, egyes".

A rideg szavak levernek, s elveszik addig is csöppnyi kedvem.

Tankönyv elő, új lecke, 

Persze ezt jegyzeteld ki te.

Néha körbe nézek, 

S figyelek.

Harminckét ember.

Egy nagy osztály, mégis mindenki idegen.

Mintha csak filmet néznék, olyanok nekem.

Néhányan hívnak, hogy menjek 

Talán kedves is, tán barátnak is nevezhetem.

De ott az örök barát, s kézen fogva engem,

Visszatart, hogy újakat szerezzek.

Nem más ez, mint a kedves magány és félelem, 

Mely ha többen is lennénk, akkor is mardosna engem.

Nem sokan értik meg, ha sokan vesznek körül: 

Hogy lehet rossz kedvem?

Én nem felelek, csak megrázom fejem.

Olyan kérdésre, nem felelhetek, amit magam sem értek. 

Ő mögém lép és átölel, talán ez a megoldás,

Hogy bár tömegben állok, mégis mindig ott van, ott van a magány.

Továb fordítom fejem. 

Ott az ajtó, mely a menekülés nekem.

Elmennék, de nem lehet,

Bár a szívem szeretne.

Aztán ismét itt a félelem, 

Olvassam fel a jegyzetem.

Ajkam megremeg, nincs ki megmentsen.

Hangos az óra kattanás, aztán a dallam ment meg engem.

Vége van.

Tíz perc pihi, majd megint jön a félelem.

Elmegyek. Csak egy lépés nekem.

Hajnalig tanultam és ez túl sok már nekem.

Kimerültem, hát had menjek.

Felállok, de nem engednek, 

Aztán még kigúnyolnak és kinevetnek.

Délutánig órák, és szemétségek,

De muszáj ezt, mert kötelező az élethez.

Kezem ökölbe szorul, s erőt veszek.

Már nem sok ez, s vége a tanulmányi börtönnek.