Itt van Amerika.

Itt van Amerika

Kiskoromban imádtam az amerikai filmeket. Azokat, amikben voltak ma már feleslegesnek tűnő dalok és táncok és én persze kívülről tudtam, sőt tudom őket mai napig mindet. A szüleim pedig türelmesen nézték meg velem újra és újra. Valahogy sosem tudtam megunni őket, de minden alkalommal volt valami, amit nem értettem. Azok a tipikus menzás jelenetek, amikor az emberek külön asztalokhoz ültek és nem ehettek akárkivel. Annyira butaságnak és logikátlannak tűnt. A szőke lány mért ne ehetne a barna könyvmollyal? Vagy a kosárcsapat kapitánya mért nem beszélgethetett ebéd közben a zeneszakosokkal?
Azt hittem, hogy ez csak film. És csak a történet kedveért csinálják. Hiszen a végén mind boldogan énekeltek együtt és akkor már nem számított, hogy ki milyen szakra jár, vagy mi érdekli.
Aztán a gimibe kerülve arcon csapott a valóság: tényleg így működnek a dolgok és nemcsak Amerikában. A különbség köztünk és köztük az az, hogy nálunk nincsenek felesleges dalbetétek, sem közös táncok és szerencsére a rettenetes menzai jelenet is elmarad, cserébe mi órán nem ülhetünk bárhova. Minden reggel bemegyek a termembe és azon gondolkozom, hogy ez csak engem zavar-e. Mért van az, hogyha kevesen vagyunk bent, akkor mindenki beszélgethet mindenkivel és még jól is érezzük magunkat? Hogy az év végén mindig összejövünk és együtt hallgatunk zenét az udvaron? És mért támadjuk egymást hátba egy perccel azután, hogy jól elcsevegtünk, úgy, hogy mégcsak nem is ismerjük igazán egymást?
Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ezt magunk generáljuk. Mi osztottuk fel magunkat és hiába zavar mindenkit a helyzet, senki nem tesz ellene. De miért? Mindegyikünket zavarja, hogy, ha beírunk a csoportunkba, nem érkezik válasz. Hogy pillanatnyi állapotunktól függ, hogy éppen szeretjük-e a másikat, vagy utáljuk és mégcsak esélyt sem adunk a változásra. Megtámadjuk egymást, mert más zenét szeret és ezzel egy életre elérjük, hogy mégcsak ne is akarjon beszélni arról, hogy őt mi teszi boldoggá. Beszólunk a másiknak, mert valami nem megy neki az egyik órán, de ha nekünk szólnak be, felháborodva pufogunk a sarokban a "mi asztalunknak". Elnevezünk valakit menőnek, másokat meg nyominak, csakmert mások a szokásaink és más dolgokat szeretünk. Megéri? Szerintem nem. Nem is szeretjük ezt a rendszert. Akkor mért csináljuk? Senki nem várja el tőlünk és mégcsak nem is élvezzük. Naponta görcsölünk, hogy meg kell szólalnunk egymás előtt, vagy olyat mondunk, ami másnak nem felel meg. Esetleg felszólít a tanár és nem tudjuk a választ, a többiek pedig kinevetnek. Mert kinevetnek ahelyett, hogy segítenének. Na és ez is egy hatalmas különbség az amerikai filmek és köztünk: nálunk nincs nagy kibékülés a végén.
A legszomorúbb az egészben, hogy itt van Amerika a gimnáziumokban, de minden csillogás nélkül. A szomorú valóság az, hogy amíg mi nem teszünk ellene, addig nem is lesz változás. Ugyanúgy félni fogunk órán a feleléstől és sírva fakadunk, ha beletipornak a lelkünkbe, amíg valaki fel nem áll és azt nem kérdezi, hogy miért csináljuk ezt? Ez az egész csakis a hozzáállástól függ, és az elfogadástól. Úgyhogy kérlek, mielőtt megbántasz valakit, nézz magadba. Pörgesd végig a fejedben a menzai jelenetet és a gimnáziumi élményeket, s hogy téged hányszor ítéltek el anélkül, hogy ismernének, aztán tedd, amit jónak látsz, de ne azért, mert meg akarsz felelni másoknak. Azért tedd, mert te ettől jobban fogod érezni magad. Mutassuk meg, hogy, hamár idehoztuk az amerikai rendszert, akkor a csillogást is átélhetjük. Nem kell mindenkit szeretni, vagy mindenkivel egyetérteni. Szimplán tanuljunk meg tolerálni másokat és csendben elfogadni, ha ő mást szeret, mint mi.